Lány-fiú duó, Brookly, New York. Ez a felállás akár túlzott óvatosságra is inthetné a zenevadászt, de ezúttal a csalódás elmarad. Aron Sanches és Arone Dyer féli-meddig házilag barkácsolt, de legalábbis erősen megbütykölt hangszereken (is) játszanak, a hangzás eléggé minimalista, ugyanakkor nincs erőltetett lo-fi atmoszféra. A duó neve a saját fejlesztésű hangszerek elnevezéseiből áll össze: a 'buke' egy hathúros bariton ukulele, a 'gass' pedig  valamiféle gitár/basszusgitár hibrid. Kapunk még mindehhez lábdobot, cintányért, itt-ott egy kis szaxofont, csörgést-zörgést  és Arone énekhangját. Mindebből egy energiával teli, üde album áll össze. Slágerek nincsenek, így pl. az MR2 sem fog Buke & Gass-t játszani, de ettől még (vagy éppen ezért?) nagyon is szerethető, egyéni stílusú szerzemények sorakoznak ezen az albumon.

7.5 / 10  

Cindytalk: Up Here In  The Clouds (2010)

A közel 30 éve létező Cindytalk mindig is Gordon Sharp-ról szólt, és bár a zenekar 2010-es inkarnációja elvileg 6 tagú, a friss albumot hallgatva nehéz azt gondolnom, hogy Sharpon kívül bárki másnak is köze van ehhez a kísérlethez. Nem ismerem eléggé a Cindytalk életművét ahhoz, hogy az 'Up Here In The Clouds' címmel ellátott nemrégiben megjelent sorlemezt kontextusba helyezve méltassam, avagy áztassam, ezért jobb híján csak arról tudok beszámolni, amit most hallani volt szerencsém. Az igazat megvallva annyira nem is volt szerencsém, mert nem sikerült valami jól ez a lemez, mely a hivatalos beharangozó szerint a 'new Cindytalk sound' -ként aposztrofált,  a tavalyi 'The Crackle Of My Soul' c. albummal megkezdett vonalat húzza tovább. Az 'Up Here In The Clouds'  mind a 9 trackje instrumentális, ütemek gyakorlatilag nincsenek és az egész koncepció mély ambient drone-okra épül. Olyan a lemez, mintha egy baromi hosszú és egysíkú, meglehetősen unalmas és halmozottan öncélú művészieskedő kompozíciót 9 rövidebb, de ugyanúgy egysíkú és öncélú darabra vágtak volna. Ez a lemez sem izgalmakat, sem meglepetéseket nem tartogat, viszont stabilan biztosítja a közönyt, ami egyetlen műalkotásnak sem válik javára. Ettől még meg fogom hallgatni a Cindytalk 1984-ben készült Camouflage Heart c. elismert művét, de az nem csak másik korszak volt, hanem igazából egy másik zenekar is. A mostani Cindytalk új műve az én kis skálámon 2.5 / 10 -et ér.

Supersilent: 10 (2010)

Minimalizmus, zárkózottság és következetesség. E három jelző mindenképpen igaz a kiskamasz korban lévő norvég Supersilent tagságára. 1997 óta megjelenő lemezeik címként kivétel nélkül számokat kaptak, a borítók megjelenése mindig ugyanolyan (csak az alapszín különbözik), a tagok nem szószátyár típusok, és ez nem csak a Supersilent interjúk és egyéb médiamegjelenések csekély számában tükröződik, de az alkotási folyamatban is. Arve Henriksen, Helge Sten és Stale Storlokken ugyanis egymással sem nagyon szokott konzultálni a stúdión és a színpadon kívül,  a kompozíciókat nem írják meg előre, minden improvizatív 'technikával' jön létre. A három zenész klasszikus jazz képzésben részesült és ezt az iskolázottságot nem is különösebben rejtegetik, azonban félrevezető lenne akár csak free jazz-ként leírni azt, amit csinálnak. Sokkal inkább kísérleti zene ez, melyet a jazz szabályait felrúgva és a műfajtól jócskán eltávolodva öntenek formába. A mély, drone-os szőnyegek mellett van itt zongora, fúvosok, elektronika. A dobokat a Supersilent-től sem kapunk, de szemben a Cindytalk fájóan unalmas egy órányi kínlódásával, a norvégok cirka 40 percben sokkal több izgalmat és érzelmet képesek kifejezni választott eszközeikkel. 6.5 / 10

The Legendary Pink Dots: Seconds Late for the Brighton Line (2010)

Az experimentális alt-rock elképesztően termékeny veterjánjai újabb lemezzel jelentkeztek. A Legendary Pink Dots munkásságát ugyancsak hiányosan ismerem, ezért ezt a lemezt sem tudom összehasonlítgatni a klasszikus darabokkal. Annyi bizonyos, hogy pár éve megnéztem őket Budapesten és ezen az új lemezen az akkor hallott dalokhoz hasonló szerkezetű és hangszerelésű kompozíciók kaptak helyet. Az elektronika dominál az új anyagon, legalábbis a lüktető dobprogramok és a billentyűk elég sok szerephez jutnak, de azért némi egészségesen elcseszett gitározást is kapunk. Természetesen az alapító frontember, Edward Ka-Spel trendeknek megfelelni soha nem kívánó éneklése és nem különösebben izgalmas hangja, no és azok a TLPD-ra jellemző szürreális dalszövegek most sem hiányoznak, így lehet mondani, hogy decens lemez lett a Seconds Late.... A Legendary Pink Dots soha nem forradalmat akart csinálni, de a 'nyájon kívüliség' eszméjét mostanáig képesek voltak megőrizni és ez nem kis dolog, így 30 év után. 7 / 10 

A trió/duó felállást váltogató Growing per pillanat Brooklynban gyártja zenéit. 2001-es indulásukkor a drone/ambient/noise birodalmában érezték jól magukat, mára azonban előtérbe kerültek a ritmusok, melyek legújabb sorlemezüket is meghatározzák. Kevin Doria, Joe Denardo és Sadie Laska az album elejétől a végéig következetesen ragaszkodnak elképzelésükhöz és jószerivel minden felhasznált hangból puffogó, prüttyögő, cicergő, kattogó, dobbanó, stb. ritmusokat állítanak elő, melyek aztán egymásra épülve és mindenféle zajokkal,  alig hallható beszédfoszlányokkal kiegészülve szép textúrákat eredményeznek. Nem tudom, hogy a Pumps! albumcím mire szeretne valójában utalni, mindensetre a lüktető, fújtató ütemek tényleg pumpákat és szivattyúkat juttatnak eszembe. Kicsit olyan érzésem van, mintha az összes tracket ugyanazon 2-3 elektronikus hangszer és effekt felhasználásával készítették volna és maga az album ezen hangszerek tudásának  8 tételből álló bemutatója lenne. Furcsa, de ennek ellenére nem unalmas az anyag, mely egy kivétellel átlagos hosszúságú szerzeményekből áll össze. A lemezt záró Mind Eraser c. opusz 8 percnél is hosszabb és ha még néhány perccel tovább tartana, bizonyára tényleg alkalmas volna az emberi elme rebútolására. 6.5 / 10

Julia Stone kisasszonyt az Angus nevű testvérével közös folk(os)duóból lehet leginkább ismerni. Az ausztrál testvérpár szép sikereket ért el közös munkáival, most pedig a leányzó szólóban is ad nekünk valamit (Agnus sem tétlenkedik; ő a Lady Of The Sunshine nevű projektjét viszi éppen..) . A folk-véna Julia önállóan jegyzett albumán is erős, a dalok visszafogottan szólnak, egyik hangszer sem tolakszik előre, hagyják az énekesnőt dominálni. Nagyon jól teszik, mert Julia Stone kislányos, helyenként kicsit maníros-szerepjátszós hangja itt a lényeg.  Őszinte, szomorkodó, elveszett-meg nem élt-viszonzatlan szerelmeket és elveszett pillanatokat megéneklő nagyon személyes dalok ezek, melyek fölött mindig ott lebeg Julia Stone saját borongóssága. Nincs itt depresszió, csak egy lány aki kicsit szeret elmerengeni ezen-azon, de nem akar semmibe beledögleni, viszont dalokat írni szeret és tud is. Szép és végtelenül őszinte lemez ez egy tehetséges dalszerző-énekesnőtől, ami a maga sallangmentességével képes sokat nyújtani. 7.5 / 10

Megint egy svéd. Mert hogy Simon Balthazar eredeti hazája is Svédország, csak ő Londont választotta alkotói tevékenysége helyszínéül. Szerzett maga köré 4-5 tehetséges zenészt és 2006-ban megalapította a Fanfarlo-t, melynek  bemutatkozó lemezére mostanáig kellett várni. A Reservoir meglehetősen eklektikusra sikeredett, mégsem hullik szét, egyben tud maradni. Hallgatása közben olykor a Devotchka, máskor a Sigur Rós jutott eszembe, de azt nem mondanám, hogy a Fanfarlo rájuk akarnak hasonlítani, vagy hogy bárkire akarnak egyáltalán hasonlítani. Befogadható, szépen kimunkált, jól meghangszerelt, szerethető és jó értelemben mainstream-gyanús zene ez, nem véletlen, hogy több szerzeményük is népszerű filmsorozatok (Grey's Anatomy, House)  betétzenéjeként 'végezte', sőt, Atlas című korábbi daluk egészen a 'Twilight: Eclipse' szuper-giga mozisiker soundtrackjéig jutott.  Katarzisélményem nem volt az album meghallgatása után, de nem fogom elfelejteni őket.  7 / 10

A Dag För Dag egy svéd-amerikai testvérpár, San Francisco-ban élnek, zenélnek. Ahogy hallom, nem is rosszul. Sarah és Jacob Snavely 2007 óta alkot közösen és őket hallgatva sokkal inkább gondolnám őket házaspárnak, mint testvéreknek. Mindketten egyformán sokat énekelnek, a dalok többségében amolyan egymásnak felelgetős, odamondogatós stílusban. Erős, karakteres lemez ez, még a lassabb, vagy annak szánt de nem is annyira lassú szerzemények sem ültetik le, elegendő feszültség van bennük a kortárs zenei dömpingben a túlkínálat miatt olykor már lankadó figyelem fenntartásához. Nem tudom miért, de nem ugranak be konkrét zenekarok, akikhez hasonlíthatnám őket, persze ez nem azt jelenti, hogy a Dag För Dag épp forradalmasítja a könnyűzenét. Valamiféle okos, jól kigondolt és jól megvalósított sadcore / indie-pop muzsika ez. Az album második felében azért feltűnik egy némi aggodalomra okot szolgáltató pszichedelikusabb blokk, de szerencsére az anyag utolsó negyede visszatér a rendes kerékvágásba és a befejező három dal alapján még a pszichedelikus kihágást is meg lehet bocsájtani. Nincsen semmi baj a pszichedeliával, csak éppen szerintem a Dag För Dag-nak nem áll olyan jól. A zenekar nagy cimborája a szintén svéd Shout Out Louds, sokat turnéznak velük. Sajnos az idei menetben elkerülik Budapestet, kár érte.  7.5 / 10

Mindent a maga helyén és idejében.... előző estém nem sikerült túl tökéletesen, kissé összekaptam kedvesemmel...butaságon húztam fel magamat, de ez is én vagyok...mindegy tanultam ebből is.  A lenyugvás érdekében a belváros felé vettem az irányt. Hatalmasat sétáltam a csendes esőtől lucskos Budapest utcáin és közben ezt a gyönyörű albumot hallgattam. A Goldmund (és Helios) nevek mögött megbújó Keith Kenniff semmi mást nem csinál, csak csodás dolgokat művel zongoráján. Az elvágyódás, átgondolás, lemerülés, felemelkedés, megtisztulás és újraértékelés zenéje ez. Szól a zene, közben gondolkodom és figyelem mi történik az utcán. Szembe jön egy utcalány, dühös a világra vagy magára, hangosan szól be mindenkinek. Nekem azt szórja az arcomba mikor elsuhanunk egymás mellett, hogy 'Ennyi volt, drága! ... később egy férfi (esetleg nő..nem tudtam megállapítani) kerékpározik a járdán. Olyan az arca, mint az ördögé Mel Gibson híres/hírhedt Passiójában. Rám villantja szemeit és eszelősen vigyorog. Félelmetes.... .. Fiatal pár ül egy bezárt étterem bejáratánál, üvegből isszák a bort, a fiú nagyon szeretné megkapni a lányt.... hajléktalanok mindenfelé......  egy meleg srác padon ülve telefonál, mosolyog és az oldalához dörgölőző ölebét simogatja..... meglepően sok a túrista.... Az esőtől nyálkás a járda, néha megcsúszok. Mocskos ősz, gyönyörű ősz.  Kenniff zongorajátéka hajtja a lábaimat. Egyszer az jut eszembe, olyan ez a zene, mintha a Sigur Rós-ból mindent kivettünk volna a zongora mellől. De Goldmund a saját jogán is képes apró világokat megváltani. Mindent a maga helyén és idejében. Ezen a estén, ez az album 10 / 10 volt. Ha valamiért soha többé nem hallgatnám meg, akkor is sokat kaptam tőle. De nem vagyok bolond. Hallgatni fogom.

 A neofolk manapság sokak által lakott zenei birodalom az USA-ban, kicsit talán már túl is népesedett ez a vidék és az előadók jó része nem igazán tesz hozzá semmi sajátot ehhez az újrafelfedezett műfajhoz. A festői Vermont államból valósi, és elnevezése ellenére természetesen csupalány Mountain Man sem csinál forradalmat, de a Molly Erlin Sarle, Alexandra Sauser-Monning és Amelia Randall Meath trió éneklésére, ezen belül gyakori együtténeklésére épülő, akusztikus gitárral kísért, vagy éppen kíséret nélkül előadott dalok mégis üdítően frissnek hatnak a mocsarasodó neofolk-tengerben. Ezek a lányok semmi mást nem tesznek, csak szépen, szívből énekelnek. A 'Made The Harbor' pedig nem nyújt mást, csak 31 percnyi kicsit melankólikus, olykor vidám, de minden pillanatában tiszta zenét, amit akár modern tábortüzek körül üldögélve, vagy hajnali 4 körül az átmulatott éjszaka után is jól esik hallgatni. 8 / 10

A mosolyogva elhalálozni szándékozó leeds-i trió friss EP-jén legfeljebb a borítón látható (gondolom indiai, vagy hasonló..), vélhetően halott, esetleg épp meghalni készülő öregúr arckifejezése áraszt nyugalmat. A WDS zenéje nem pont nyugodt, sőt. Négy darab erősen zaklatott, ideges, mindenhova befurakodni akaró szerzemény kapott helyen az EP-n, ami ráadásul elég mocskosan is szól. Minden adott tehát ahhoz. hogy ismét egy rövid szavatosságú neo/post/experimetal-hardcore formációval legyen több a független zenei palettán, de a WDS ettől többet tud. Az eléggé idegesítő kiabálós-sikítós ének(?) ellenére izgalmas és rafinált amit csinálnak ebben a 11 percben, a rövidke track-ek önmagukon belül is elég változatosak. Sokfelé vezethet innen a WDS útja, ha nem rontják el, akkor amolyan 'next best thing' is lehet belőlük. 7 / 10

A Zola Jesus név mögött a szemtelenül fiatal Nika Roza Danilova nevű, még ma is csak 21 éves művésznő bújik meg. Zsenge kora ellenére a Phoenix-ből valósi leányzó zeneileg meglehetősen termékeny, csak a Zola Jesus moniker alatt számos EP és a most tárgyalt két album került ki kezei alól. Emellett a Xiu Xiu-s Jamie Stewart és a This Song Is A Mess But So Am I-ból ismert Freddy Ruppert társaságában a Former Ghosts formációban is dolgozik, de feltűnt más művészek mellett is. A két nagylemeznyi album megjelenése között egy év telt csak el, a Stridulum II mégis nagy lépés a The Spoils-hoz képest. Alapvetően mindkét anyag a gothic - darkwave - electronica szentháromságában fogant, ezen belül a Spoils hangzása erősen a lo-fi felé tendál, maszatos, úszik-mászik, Danilova kisasszony egyébként remek hangja a távolból, visszhangtengeren át szálldos. Amikor hallgattam folyton olyan érzésem volt, hogy ez nagyon jó zene lehetne, de valami mégis hiányzik belőle, vagy éppen túl sok benne és ez nem engedi kibontakozni. De viszont...

...ahogy véget ért a Spoils máris folytattam a friss Stirdulum II-vel és voila!, itt már pontosan azt kaptam, amire az előző lemez hallgatásakor vártam. Eltűntek a maszatoló tényezők, sokkal feszesebben és letisztultabban szólnak a dalok, Nika Roza pedig hangjának teljes fényét és pompáját megmutatja, végre. A Stirdulum hallgatása közben vált nyilvánvalóvá, hogy egyes kritikusok miért látják benne az 'új' Siouxie Sioux-t, mert tagadhatatlanul hasonló a hang és az énekstílus is, de nem érzem az izzadtságszagú hasonlítani akarást. Danilovának egyszerűen ilyen (jó) a hangja, történetesen ő is a dark/goth zsánerben érzi magát otthon - ennyi és nem több. A Spoils sallangjai eltűntek és a  Stirdulum ettől lett több, sokkal több. Jó értelemben picikét poposabbak az új anyag szerzeményei, de az ízig-vérig dark fajtából, nekem nagyon bejön ez az album. A The Spoils a tétova maszatossága miatt csak 6.5 / 10, de a Stirdulum II bizony az én skálámon megérdemel egy kövér 8 / 10 -et.

A Silver Apples zenéjét annak keletkezésekor nem volt alkalmam hallani, mivel a duó (Simeon Coxe, Danny Taylor)  első inkarnációja még születésem előtt kimúlt, de arra azért nincs sok mentségem, hogy csak most, 2010-ben jutott el a fülemig a pszichedelikus-eletronikus-minimalista-experimentális rockzene eme úttörő formációjának két albuma. Kit tudja, talán most értem meg erre..  Az a legdöbbentőbb, hogy manapság, amikor a szándékolt lo-fi hangzás eláraszt minket, a Silver Apples 40 évvel ezelőtti technikával készített zenéi nagyon is frissnek hatnak. Úgy a hangzás, mint a minimalista megközelítéssel megírt, merészen kísérletező, repeticióra épülő szerzemények miatt, melyek ma is egyértelműen rétegzenévé avatnák előadóit. Gondolom, hogy a minden értelemben elszállós, a pszichedeliát imádó és a  konvenciók ellen lázadó hatvanas évek végének New York-jában nem számított eretnekségnek oszcillátorokkal és házi építésű szintetizátorral a közönség elé állni, így a Silver Apples is rálelt néhány megértő fülre. Ettől függetlenül csak évtizedekkel később vált igazán felfedezetté és fontossá munkásságuk, ezért nem meglepő, hogy 1996-ban (miután kalózkiadásban újra megjelent mindkét albumuk)  Simeon Coxe a Silver Apples feltámasztása mellett döntött. Először a multi-instrumentalista Xian Hawkins-szal járta az USA-t, de aztán hosszas keresés után rálelt a formáció eredeti dobosára, Danny Taylor-ra és így a duó ősállapotában (+ persze Hawkins) állhatott a színpadra, mindenki nagy örömére. Azóta Danny Taylor eltávozott világunkból, Simeon pedig egy baleset következtében nem igazán képes már egyedi építésű szintetizátorait megfelelően megszólaltatni, de néha-néha azért fellép fesztiválokon.  

Az 1968-as debütáló lemez Oscillations c. nyitó kompozíciója tökéletesen megmutatja, hogy mire számíthatunk a Silver Apples hallgatása közben. Elektronika, monotónia, minimalizmus, feszes, helyenként szinte törzsi dobolás, rádióadásokból kollázs-szerűen beúsztatott mindenféle foszlányok, Simeon kissé fátyolos énekhangja... 

A Silver Apples zenéje nem szép, sőt, az ilyen zenét talán nem is szeretni szokták, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Olyasmi ez, ami tetszik, ami hatást gyakorol a hallgatóra, amiben van valami nagyszerű, ami - ha hallgatója képes mindenestül el- és befogadni - egycsapásra a kedvencek közé juttatja magát. Az én világomban a Silver Apples eljutott ide. 8.5 / 10

Felcsendült az első dal és azt hittem visszarepültem az időben...mintha valami elfeledett Cocteau Twins dalt hallanék, a korai korszakukból, '83-'86 tájékáról. Éteri hangulat, úszkálós gitárok, diszkrét de fontos basszusgitározás, reverbes dobok... aztán elkezdett énekelni Tamaryn kisasszony és a varázslatnak valamelyest végeszakadt, de azért nem éreztem magam rosszul. Az Új Zélandon született, de San Francisco-ba elszármazó Tamaryn hangja nyilván nem egyezhet meg az utánozhatatlan Elizabeth Fraser-ével, és ami azt illeti Tamaryn inkább a dreampop/shoegaze/psychedelic zsáner manapság aktív női képviselőinek többségébe tartozik fátyolos, nem különösebben erős hangjával, de ezért nem jár levonás. A frontleány alkotótársa egy Rex John Shelverton nevű úriember, aki pár egyéb San Francisco-hoz köthető zenekarban (Portraits of Past, The Audience, Vue, Bellavista) gitározott/gitározik és énekel, ezúttal azonban a hangszeres rásegítés mellett produceri feladatokat is bevállalt. 

A kezdeti Cocteau Twins-es hangulatok és hangzások az album felénél múlóban vannak, itt már inkább  a My Bloody Valentine jut eszembe, de aztán megint visszatér a Cocteau-fíling. Itt-ott egy csipetnyi Curve is befigyel, ilyenkor Tamaryn hangja Toni Halliday visszafogottabb pillanatait idézi. Nem nevezném koppintásnak amit Tamaryn és cimborája csinál, inkább csak arról van szó, hogy nem igyekeznek titkolni, hogy honnan merítenek, milyen zenék voltak rájuk hatással. Ennek eredménye egy jó értelemben múltidéző, pszichedelikusan és shoegaze-esen dreampop album, aminek hallgatása közben lehet mélázni az élet nagy dolgain. És közben kicsit még mosolyogni is szabad. 7 / 10

Elsőszámú dániai kedvencem, az Under Byen (áldott legyen Robi barátom, aki évekkel ezelőtt megajándékozott egy CD-jükkel...) négy évvel a zseniális 'Samme Stof Som Stof' után végre új stúdióalbumot készített. A post-rock zsánerbe sorolt, de senkivel össze nem hasonlítható hangzást és hangulatot teremtő aarhus-i zenekar 'Alt Er Tabt'  (jelentése kb. Minden Elveszett) című friss munkája magán viseli a korábbi albumokról már oly ismerős sejtelmességet, mely a gitárokat mellőző de ütősökben, vonósokban és billentyűkben erős zene mellett Henriette Sennenvaldt énekesnő sajátos hangjának és előadásmódjának köszönhető. A szövegek természetesen ismét kizárólag dánul hangzanak el, így semmit nem értek belőlük, de az online szótárprogramok segítségével lefordított dalcímek (pl. Ne nevess rögtön utána, Rossz szokások, Minden elveszett..) azért sok mindenre engednek következtetni. Az 'Alt Er Tabt' a korábbi Under Byen alkotásokhoz képest erősen lecsupaszított, már-már minimalista szemléletű lemez, melyen a hangszerek természetesen szólnak, nincsenek stúdió-trükkök, a legtöbb kezelést ezúttal Sennenvald kisasszony énekhangja kapta, ami sokszor kicsit torzan, kicsit távolítva, kicsit rádiósan szólal meg, de ez nem volt másképp eddig sem.  Az 'Alt Er Tabt' zenei anyaga éppen olyan, mint az album borítója: sötét tónusú, a színek és az bolondos, kicsavart, felkavaró skandináv pajkosság hiányoznak róla, pedig a dán kollektíva korábbi munkái ettől (is) váltak jelentőssé és különlegessé. A most elénk tárt tíz dal egységes színvonalú és hozza az Under Byen-től elvárható minőséget, de olyan megkapó és rabul ejtő szerzemények, melyek a Somme Stof... egészét uralják, ezúttal nem kerültek fel a korongra.  Éppen ezért nem az 'Alt Er Tabt' lesz a kedvencem az eddigi életműből, viszont épp elég titok és melankólia lappang ezen az albumon ahhoz, hogy újra és újra meg akarjam hallgatni majd ezt is. 7.5 / 10

Manchester, England, England...íme még egy zenekar, melynek állandó tartózkodási helye a ködös Albion zeneileg egyik legtermékenyebb nagyvárosa. De az Everything Everything szerencsére mégsem egyike a manapság unásig hallott britpop attrakcióknak, hanem eléggéeredeti zenéket tárnak a nagyérdemű elé. A Jonathan Everything művésznéven futó énekes-frontember (a többiek - Jeremy, Mike és Alex - szintén 'felvették' az Everything családnevet..) hangja a Tunde Adebimpe-t idézi a TV On The Radio-ból,  de ez nem feltélenül rossz, mert ezáltal ez Everything Everything dalok nagyon könnyen beazonosíthatóvá válnak. Eleinte kicsit zavart ahogy Mr J. Everything normál és falsetto énekhangjait szinten folyamatosan váltogatja a dalokon, sőt akár egyes a kiénekelt sorokon belül (tudományosan azt hiszem ezt hívják countertenor-nak), de aztán kiderült, hogy ez teljesen passzol a Man Alive zenei anyagához, amire a rafinált jelző illik leginkább. Nehezen megfogható, hogy mitől nem lett tucat brit gitárzene belőlük is, de a srácok valamit nagyon tudnak és okosan, arányosan rakták össze dalaikat, amikben elegendő kraft és 'szellő' is egyaránt megtalálható. Leheletnyit a már említett TV On The Radio hatása is hallható, de lehet, hogy ezt csak a két zenekar frontembereinek hasonló énekhangja miatt érzem. Az Everything Everything-re sokan a brit indie zene megújítóiként tekintenek. Ha nem is tartanak még ott, az ígéret mindenképpen benne van ebben a debütáló albumban. Remélhetőleg folytatása következik. 7/10

És még egy Jagjaguwar kiadvány így hirtelen. A baltimore-i Wilderness 2004-es bemutatkozó albumát sokan, sokfelé szerették. Az eleddig legutolsó, (k)no(w)here c. munkájukat hallgatva ez a szeretet nem ok nélkül való volt és engem is arra indít, hogy majd akarjam hallgatni az első lemezüket is. Addig azonban beérem a 2008-as művel, ami bár 8 tracket tartalmaz, mégis egy összefüggő darabként érdemes hallgatni. A gitárok, és tamokban + csörömpölő cintányérokban erős dobok által dominált zene a meglehetősen egyedi előadásmódú James Johnson énelésével válik teljessé. Johnson óbégatáshoz is felérő kántálós stílusát többen John Lydon Public Image Ltd.-beli munkásságához hasonlítják, van is ebben valami, de Johnson előadásában több érzelem van. A Wilderness zenéje pedig elég messze esik ahhoz a PIL-től, hogy ne legyen érdemes túl sok további párhuzamot keresni a két frontember között. A Wildernesst is nehezen műfaji keretekbe helyezni, de ha azt mondom, hogy - ezen az albumon legalábbis - okosan felépített, lassú-közepes tempójú experimentális/pszichedelikus/post-rock szerzeményeket prezentálnak, nem lövök túlságosan mellé. Nem tudom miért, de Johnson akár idegesítőnek is nevezhető ének-óbégatása kifejezetten működik ebben a zenében, egyúttal ki is emeli a Wildernesst a hasonló pszicho-post-experi rockcsapatok vadonjából (ha már Wilderness, ugye.. :) ).

7.5/10

Az Odawas szintén a Jagjaguwar kiadó gyermeke, ráadásul ez a zenekar a kiadóval megegyezően Bloomingtonban lakozik, tehát szinte magától értetődött, hogy a magukat az észak-amerikai Odawa (vagy Ottawa) indiánokról elnevező csapat álomszerű, kifejezetten éteri zenéjével hol fog kikötni. Nyugtató hatású, kifejezetten szép album ez,a mások által ráaggatott ambient-pszichedelikus címke megállja a helyét. Reverbbel és kóruspedállal gazdagon körített gitárok, szőnyegszerűen terülő szintetizátorok, egészen visszafogottra kevert lusta elektromos dobütemek, elszállós (a Galaxie 500 énekeseként elhíresült Dean Wareham-ra enyhén emlékeztető) éneklés, melankóliával tömött dalcímek és szövegek....ez így együtt akár rossz is lehetne, de nem az. Rossz napokra viszont kifejezetten ajánlható, nagyon kellemes album. Irány a kék mélység. 8/10

Szétnéztem a pszcihedelikus/experimentális gyökerű zenekarokat előszeretettel gondozó Jagjaguwar kiadó (Bloomington, Indiana, USA) kínálatában és néhány alkotóval kedvem támadt közelebbről is megismerkedni.

Így akadt horogra a new york-i Oneida is, akiktől azt hiszem a Rated O c. album talán a legalkalmasabb arra, hogy teljességében megismerjük ezt a különös zenekart. Roppant nehéz őket bármilyen skatulyába szorítani, mert amit művelnek az a lehető legekletikusabb. Sokféle műfajból merítenek, hogy aztán a végeredmény összetéveszthetetlenül Oneida-s legyen. Ha nagyon muszáj, akkor pszichedelikus-experimentális-alternatív-minimalista rockzenekarnak hívhatjuk őket, de igazából nem muszáj. A Rated O pl. kifejezetten elektronikusan, sőt, krautrockosan indul, majd  113 perccel később totális pszichedeliával fejeződik be. A tripla album formájában megjelentetett anyag összesen 15 tracket tartalmaz, többségük a megszokott játékidőben szórakoztatja a hallgatót, de akad néhány bődületesen hosszú darab is, így pl. a 'Folk Wisdom' c. záró kavalkád egy közel 21 perces látomás. Az Onedia tagsága szereti a repetíciót, sok témát percekig húznak semmilyen, vagy minimális variációval, de monotonná számomra egyszer sem vált az album. Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire szeretni fogok egy majdnem 2 órás játékidejű albumot, de a Rated O bizony nagyon bejött. Az immár 13 éve aktív társulat korábbi lemezei is ígéretesnek tűnnek, idővel ezeket is magamévá teszem majd. 8/10

Különös élmény volt cirka 20 évvel elkészülte után hallgatni ezt az albumot.  Elöljáróban annyit tudtam róla, hogy a post-rock műfaj valahol a Louisville-ben alakult Slint-nél kezdődött és a Spiderland - mely második és egyben utolsó nagylemezük - úgy általában mérföldkőnek tekinthető az underground zenék palettáján. '91-ben nyilván sokan néztek, hogy na most mi ez.. Akkor nem is lett hangos siker a Spiderland, de a földalatt elkezdett dolgozni, kultusza lett, sok zenészre hatott és nyilván hat ma is és erre nagyon nyomós oka van. A Spiderland mind a hat szerzeménye magában hordozza az experimentális/post-rock műfaj alapvető védjegyeit (hagyományostól eltérő dalszerkezetek, markáns dinamikai váltások, manírok nélküli hangzás..) melyeket aztán a Slint-nél sokkal jobban ismert és elismert követők albumain hallhatunk továbbgondolt, kibontott, néhol felcicomázott formákban. A Slint által kijelölt útra sokan ráléptek, volt aki elbukott, de szerencsére vannak nagy túlélők, így pl. a már veteránként számon tartott Godspeed You! Black Emperor és a Mogwai is. A Slint szerzeményei még viszonylag rövidek, a leghosszabb is tán 7 perc körüli, de a tőlük kapott bátorsággal felvértezve az utódok már gond nélkül készítették és készítik a 10-20 perces,  sokszor instrumentális szerzeményeket.

A Slint -vélhetően ösztönös - rockzenei receptje '91-ben túl szokatlan lehetett még az underground számára is, ezért jutott nekik csak a siker posztumusz változata, és az sem elsősorban az egyre növekvő lemezeladásokban mutatkozott meg, hanem a post-rock zsáner felnövekvésében és éretté válásában. A Slint rövid munkássága kétséget kizáróan meghatározó és műfajteremtő volt. Köszönjük nekik. 9/10

Richard Ingram (most épp egy A-val bővítve, más helyeken 'Gambler'-ként emlegetve) főállásban a post/space/neo-prog rockot játszó manchesteri Oceansize zenekar gitáros/billentyűse. Szólómunkája a borító fotójának hangulatához maximálisan illeszkedve sötét tónusú, ködös, álomszerű, zaklatott. Azt mondanám dark-ambient zene ez, de ebben a műfajban ugye Lustmord a király és Ingram kísérletei - legalábbis zeneileg - viszonylag távol állnak a sátánnal cimboráló wales-i mester munkásságától, ezért a Consolamentum esetében nem teljesen helytálló a dark-ambient besorolás. Azért némi kapcsolat a sötét oldallal Ingram esetében is feltételezhető, legalábbis a consolamentum kifejezés régmúlt idők eretnek társaságaihoz vezeti a tudásra szomjazó olvasót. Ingram kompozíciói lassúak, a ritmusok hiányoznak, az ilyen-olyan zajok és elektronikus atmoszférák mellett lusta, komor, disszonáns gitárhangokból építkeznek. Tipikusan az a fajta zene ez, ami a megfelelő helyen és pillanatban tökéletesen működik, de csak úgy nem vehető elő, mert ahhoz túl nehéz, hogy pl. álmos reggeleken ezzel ébredjünk. De ez így van rendben. 7/10.

A dreampop/bedroom-pop (lásd pl.: Beach House, Wild Nothing...) az elmúlt években új erőre kapott, az én fülemben a Future Islands is e régi/új műfajban alkotók csapatát erősíti, bár myspace oldalukon magukat new wave/minimalist/pop zenekarként határozzák meg. A csupafiú baltimore-i trió a '80-as évek dobgépeit és szintihangjait egyaránt felhasználja dalaiban, melyekre gitárt és basszust pakolnak, és persze énekelnek is. A album mind a 9 dala nagyjából ugyanarra a ritmusképletre épül, a hangszerelés sem okoz nagy meglepetéseket, mégis átjárja ezt a zenét valami báj és optimizmus, amitől lehet őket szeretni. Sajnos Budapest kimarad aktuális turnéjukból, úgyhogy egyelőre marad az újrahallgatás. 7/10.

No, ez a zene számomra igazi tévedés volt. Tetszett a borítója, ezért gondoltam teszek egy próbát. A Cell Új-Zéland felénk kevéssé ismert zenei táborát erősíti, sajnos különösebb egyéniség nélkül. Nem sok infó van róluk a neten, de az a kevéske általában alternatív metál / rapcore / mathcore zenekarként emlékezik meg róluk. Ehhez képest én egy amolyan Linkin Park / Limp Bizkit klónt hallok belőlük és e híres csapatokat sem tudtam soha szeretni. A Cell gyors, feszes, ultra-szuper hi-fi hangzású dalokat pakolt erre az EP-re, az énekes tisztán és modoros metálkodós hörgős-üvöltős stílusban egyaránt megnyilvánul, a dobos imádja a duplázó pedált... kb. ennyi. Fantázia és saját ötletek nem kerültek erre a lemezre, de ki tudja, talán majd legközelebb. 3/10.

Fontos hiánypótlási kötelezettségemnek tettem eleget azzal, hogy 10 év késéssel megismerkedtem a post-rock egyik alapzenekarának meghatározó jelentőségű albumával. A montreali GY!BE - a tőlük kicsit korábban indult skót Mogwai mellett - minden kétséget kizáróan a post-rock műfaj definiálói között vonul(t) be a rockzene történetébe (persze nem szabad megfeledkeznünk a sajnálatosan rövid életű Slint-ről, akik már '91-ben letették a zsáner alapjait, de róluk később írok majd.)

A "Lift Your Skinny Fists..." mindent tartalmaz, amiért a post-rock annyira szerethető. Az album négy hosszú főtételből áll (3 x kb. 23 perc + 1 x 19 perc), melyek önmagukban is többtételesek, a hangszerelés rendkívül gazdag (húrosok, ütősök, billentyűsök, vonósok, fúvósok, hangminták). Lassan építkező instrumentális kompozíciók ezek, tele markáns dinamikai váltásokkal. A zenekar az album rögzítésekor épp 9 tagú volt, de a biztonság kedvéért bevettek még két fúvóson játszó zenészt is, így a 11 fős kolletkíva garantálta a gyönyörű, sokrétegű zenei textúrákat. Ez az album egy hamisítatlan post-rock szimfónia, melyből sok későbbi követő merített ihletet. Ki több, ki kevesebb sikerrel.

9/10

Kicsit megkésve hallgattam meg ezt a lemezt és a szívem szomorú, mert Rowland S. Howard már nem írhat új dalokat. Nagy kár érte, remek zenész volt és utolsó munkájával méltón búcsúzott ettől a világtól, bár nem búcsúnak szánta. A borítóról egy láthatóan beteg, de élni akaró, a nyakába lihegő haláltól és a fogyó időtől dühös-szomorú ember néz ránk. A Pop Crimes felvételeinek környékén Howard már ismerte súlyos májbetegségének diagnózisát, ezért nem volt vesztegetni való ideje. A remekül megírt, erős dalok mellett a vacakolást és bíbelődést nélkülöző munkastílus is sokat tett azért, hogy a Pop Crimes nagyszerű lemez lehessen. Szerintem legalábbis az ilyen daloknak csak árt, ha túl sokszor gondolja őket újra az előadó mielőtt befejezettnek nyilvánítja. Lassú-közepes tempójú, túlnyomórészt melankólikus-kesergős dalok sorakoznak ezen az albumon, melyeket akárki is írhatott és énekelhetett volna, Howard sajátos hangja és a Birthday Party óta emblematikus, máséval nehezen összetéveszthető gitárjátéka azonban garantálják, hogy mégsem egy újabb 'de szar a világ és amúgy is mindjárt meghalok' típusú dalgyüjteményt kapunk. Máshol ovastam a 'pop noir' meghatározást ezzel a lemezzel kapcsolatban, ez bizony eléggé telitalálat a zsáner definiálására. Ez a címke nem csak az album Howard által jegyzett 6 szerzeményére, hanem a két feldolgozásra ( Talk Talk: Life's What You Make It; Townes Van Zandt: Nothin') is maximálisan igaz.  A Pop Crimes dobjait és orgonajátékát Mick Harvey-nak köszönhetjük, a basszusgitárt J.P. Shilo (The Dirty Tree, Hungry Ghosts) pengeti majdnem az összes dalban. Ritkán hallgatok meg bármit egymás után rögtön kétszer, a Pop Crimes a kevés kivétel egyike. 8.5/10  ... és természetesen RIP Mr. Howard.

Most kérem fanyalgás következik. Ezt az albumot sokan és sok helyen hájpolják, de én - aki semmit nem tudtam a Minus The Bear-ről - bizony elgondolkodtam azon, hogy vajon biztos egy 2010-es lemezt hallgatok, vagy esetleg valami tévedés történt. De nem, ez tényleg az OMNI és a Minus The Bear követte el. Az enyémnél sokkal tudományosabb oldalak mindenféle zsáner-címkéket aggatnak erre a seattle-i zenekarra (ambient, experimentális...), melyek közül én csak az indie-rockot hallom helyénvalónak, a többi már csak igazi 'brown-nose effect'. Amit viszont én hallok, az színtiszta múltidézés; vissza a '70-es - '80-as évekbe, nem túl fantáziadús módon. Akármennyire nyitott füllel és szívvel hallgattam az OMNI-t, én csak egy erősen progresszív-rockos albumot tapasztaltam meg, amiért meg lehetett volna őrülni...mondjuk '75 és '85 között. Bármennyire menő a retro/vintage hangszerek használata egy jó pár éve már, az OMNI - vélhetően eredeti és nem digitálisan bemintázott - '70s szintihangszínei csak arról gondoskodnak, hogy ez egy porosnak tűnő album legyen. Sajnos a port nem is igazán fújja le semmi, még azok a dalok is régimódi progresszívkodásba torkollanak, melyek ígéretesebben kezdődnek. A kísérletezés leginkább a be-, át- és kivezetők során hallatszik, amikor amolyan glitch ritmusok pötyörögnek, de ezeknek a szerepét nem értem, nincs igazán hozzáadott értékük, csak úgy vannak. Állítólag a korábbi lemezeik sokkal jobbak, majd egyszer talán meghallgatom őket, most nem érzem a késztetést.

Az OMNI fájdalmasan közepesre sikeredett, ezért 5/10.

14 évvel az utolsónak hitt Swans stúdióalbum után íme itt a folytatás. A 'My Father Will Guide Me Up a Rope To The Sky' persze nem azt az utat folytatja, amit Michael Gira '96-ban a Swans búcsú-turnéjával lezárt, és nem is az 1999-ben startolt (per pillanat hiátuson lévő..) Angels Of Light átminősítése az ős-zenekarrá. 'Ez' a Swans nem 'az' a Swans, de mégis Swans és Gira a javából. Az új lemez hangzása inkább az AOL-hoz áll közel, de korai Swans nyers ereje is ott lüktet mind a 8 szerzeményben.  A 'My Father...' dalai egy kivételével a Gira által kifejezetten az új Swans lemez elkészítésének támogatására szánt (ti. jó sok pénzért lehetett hozzájutni..), amolyan lo-fi előzetesnek is felfogható 'I am not Insane' c. limitált kiadású CD/DVD anyagából nőtték ki magukat. Ezt Gira egymaga rögzítette és mindössze akusztikus gitárját + egy sztereó mikrofont (no és az íróasztalát, amire a mikrofont helyezte...) használt a felvételek során.

A 'My Father..' felvételeire már szép kis csapatot toborzott Gira. A legfontosabb szereplő a régi zenésztárs, a legmeghatározóbb Swans felállásban tartósan szereplő Norman Westberg , akinek összetéveszthetetlen gitárjátéka ezekben az új szerzeményeknek is kritikusan fontos szerephez jut; ő az egyik oka annak, hogy ez nem csupán egy Swans név alatt kiadott Angels Of Light lemez. Westbergen kívül a Swans kemény magját ezúttal Christoph Hahn, Phil Puleo, Chris Pravdica és Thor Harris alkotják, rajtuk kívül még jónéhány vendégzenész hozzárakta a magáét a munkához. Így az album egyik legkiválóbb dalában, a kedves című 'You Fuckin People Make Me Sick' c. opuszban Devendra Banhart énekli a szöveget, Gira pedig maga helyett ebben a dalban saját 4 év körüli kislányát énekelteti meg. A végeredmény meglehetősen hátborzongató, de igazán gyönyörűen hátborzongató.

Erős, dühös, keserű és hangos lemez ez. Gira csakis előre néz és úgy sikerült egy legendát újjáélesztenie, hogy hű maradt saját örökségéhez, nem vett el abból amit eddig csinált, viszont hozzátett, nem is akármennyit. 9/10.

(Track-by-track review by Michael Gira on The Quietus)