A tizenéve alkotó japán Mono öt stúdióalbum után jutott odáig, hogy koncertlemezzel (és DVD-vel..)  örvendeztesse meg rajongóit. A Holy Ground felvételeit a 2009-ben megjelent Hymn To The Immortal Wind című remek album turnéjának new yorki állomásán rögzítették, ezért nem is meglepő, hogy a CD változat 9 trackjének többsége az említett anyagból való. A Mono megszokott kvartettjét a 24 tagú Wordless Music Orchestra nagyzenekari hangzása emeli még magasabbra. Zseniális lehetett ez a koncert, örvendezzen hát mindenki, aki látta. Mindenesetre az album 'audio only' élményként is működik, köszönhetően a nagyívű, rendkívül atmoszférikus kompozícióknak, melyekben a Mono mindig is olyan erős volt. Mostanában inkább a rövidebb játékidejű szerzeményeket és albumokat preferálom, de a japán instrumentális ambient rock mestereinek sokszor 10 percen is túlnyúló opuszai valahogy nem is tűnnek hosszúnak. Sőt, néha még hallgatnám őket tovább is. Jártak már kis hazánkban 7-8 éve, remélem nem utoljára. 8.5 / 10

Ez az album feldühített. Adva van egy 2003-tól aktív négyesfogat Philadelphia szép városából, akiktől eddig egy hangot sem hallottam. Annyit tudtam, hogy amolyan post-metal műfajban utazhatnak, ebből még bármi jó kisülhetett volna. De nem sült. Ha vetélkedőn kellett volna az előadóra tippelnem a számomra eddig ismeretlen Rosetta-t hallgatva, habozás nélkül mondtam volna az ISIS-t. Mert a Rosetta nem hasonlít az ISIS-re, hanem olyan, mint az ISIS. Ez az album legalábbis egy az egyben ISIS-klón, a dalok szerkezetétől a frontember bömbölő, keménykedős, metálkodós vokálozásáig minden pont olyan, mint az ISIS-nél. A Rosetta nem is tagadja az ISIS és a Neurosis rájuk tett hatását, de talán kicsit túl jól sikerült a kedvencek előtti tiszteletadás. Én legalábbis szégyellném magam, ha egy ennyire ötlettelen, ennyire kopírozós albumhoz közöm lenne. A hangzás persze profi, erős, mint már írtam Michael Armine énekes tökéletesen utánozza Aaron Turner-t az ISIS-ből, szóval elvileg szerethetném is a Rosetta-t. De nem nem, soha. Még úgy sem, hogy az ISIS már nincs többé.

A Rosetta amúgy nagyon nem kedveli a post-metal címkét, zenéjüket szeretik inkább űrhajósoknak való metálként jellemezni. Akkor tessék kérem valami tényleg egyedit csinálni. De ágálni a posztmetál címkézés ellen, miközben a műfaj egyik legmarkánsabb képviselőjét koppintjuk.....no fucking way.

Ki tudja, talán ha űrhajós lennék még tetszene is a Rosetta, de itt a Földön képtelen vagyok őket szeretni. 3 / 10.

 Nem mintha nagyon álmos lettem volna ma reggel, de ettől aztán még jobban felébredtem... Nehéz elképzelni, hogy a norvég Shining egy évtizede még akusztikus jazzt játszott. 2005-ben azonban úgy döntöttek, hogy másfelé veszik az irányt és a Jorgen Munkeby szaxofonos/multi-instrumentalista vezette csapat új zenei dimenziókat hódított meg, melyeket az 'In the Kingdom Of Kitsch You Will Be a Monster' című albumon a nagyérdeműnek is bemutattak ugyanabban az évben (még nem hallottam, de már dolgozom az ügyön..).

A 'Blackjazz' a formáció legfrissebb opusza, az album címe pedig a zenekar szerint az új anyag stílusát hivatott definiálni. Tehát ha a srácoknak igazuk van, akkor ez egy amolyan black metal - jazz lemez. Szerintem azonban ennél messzebbre megy a Shining: black/death/trash metal vokálok (értsd: sikítva és hörögve üvöltés, baljós suttogás..), eszelősen gyors és halálosan pontos dobolás, gyakori ritmus- és tempóváltások, többtételes szerzemények (melyek több esetben 10 percnél is hosszabbak, mégsem unalmasak), elektronikus kütyükkel előállított ütemek, zajos és sivító gitárok... és a Helter Skelter c. kompozícióban szaxofon, melynek eredményeként olyan korrekt free/noise/mathcore/jazz hibrid került ki a norvég fiúk keze alól, mely előtt szerintem John Zorn is simán fejet hajthat.

Az album hangzása a sok zajongás ellenére is eléggé steril és polírozott, de ennek a műfajnak ez nagyon is jól áll. Az egyetlen dolog, ami - annak ellenére, hogy ebben a zsánerben szinte kötelező - zavar engem a Shining hallgatása közben, az a már említett metálkodó vokálozás, nekem ez kevésbé jön be, de ezzel együtt is nagyon működik a Blackjazz, így 7/10-et simán érdemel.

A csapat a texasi Austin-ban alkot, myspace-ük szerint indie/ambient/rock zenét játszanak. Az indie-rock szerintem is passzol, de az ambient vonalat nem igazán tudom az egyébként tisztességes dalokat produkáló ötösfogat munkásságában meghallani.  Persze, van itt szintetizátor + néhol shoegaze gitározás, de ez sok más albumon is van, ettől még nem ambient. Ami azt illeti, én inkább egy egészséges Coldplay-klónt hallok, szerencsére a Chris Martin féle istentudat és elszállás nélkül. Helyette itt egy Patricia Lynn nevű hölgy énekel, akinek ugyan nem feltünően egyedi a hangja, de belekötni sem nagyon tudok, teszi a dolgát, korrektül elénekli a dalokat. A Cranberries ugyancsak idekívánkozik, ha már a 'mihez hasonlít' témát feszegetem. Ismét az a helyzet állt elő, hogy nem lehet semmi rosszat mondani erről a lemezről, de szuperlatívuszok sem jutnak eszembe. Ha sikerül kitörniük az említett hatások fogságából és valami egyedi hangot találnak maguknak a következő lemezekre, akkor még bármi lehet a The Soldier Thread-ből. A szintén austini Shearwater jut eszembe, akik a kezdeti folkos, nem igazán markáns albumok után szépen beértek és mára olyan lemezeket készítenek, melyeket hallgatva elsősorban ők maguk (ti. a Shearwater) ugranak be.

Az In Spades nálam az erős középmezőnyben 6/10-et ér.

No, ezt nem a hetesen hallgattam, hanem otthon, éjszaka, ahogy érdemes. A The Body zenéje pontosan olyan, amilyet a borítóra pillantva elképzeltem: sötét, gonosz, hátborzongató, fenyegető. Mindezt a lehető legjobb értelemben írom. A kéttagú zenekar a Rhode Island-en található festői Providence városából küldi a világnak üzeneteit (amúgy Arkansas-ból valósiak..), de természetesen Lee Buford (dobok, sampler) és Chip King (gitár, vokál) mellett számos vendégzenész gondoskodott arról, hogy az ATWOTETTB egy remek album lehessen. A borítón Buford és King urak ősi kínai harci ruházatban láthatók, kezükben ismétlőfegyverek, háttérben az apokaliptikus tájkép. A duplabakelites kiadás belső, kihajtható borítóján ugyanők, ezúttal félig árnyékban, az asztalra kipakolt fegyvereket mustrálják. Ezek után meg sem lepődök azon, hogy myspace oldalukon zenéjüket a 'christian / gospel / religious' zsánerbe sorolják, mottóként pedig szerényen a 'death to false metal' megjegyzést biggyesztik ki. Mi sülhet ki ebből? Ahogy írtam, egy remek album.

A bevezető 'A Body' c. opusz majd' 10 percen keresztül szól, ebből az első 7 percben kizárólag a 14 tagú női énekkar, az Assembly Of Light Choir a-capella éneklése hallható, hogy aztán az utolsó 3 percben beszakadjon a dob, a gitár, a billentyűk és az arcunkba vágjanak mindenféle mocskot, eddigi bűneinket, vagy másokét... Chip King nem énekel, hanem hátborzongatóan sikít, mintha éppen skalpolnák, vagy felnégyelnék és közben arra kényszerítenék, hogy még utolsó erejével vallja be bűneit..... Az album 50 percét alkotó 7 szerzemény mindegyike nagyon rendben van, közülük mégis kiemelném az 'A Curse' címűt, melynek hallgatása közben valóban olyan érzés fogott el, mintha valami boszorkány lihegne a nyakamba és az átkait szórná...spooky. Az 'Empty Hearth' pedig valami hadarva kántált, eszement mondókára épül.... tényleg eszelős. A gyomrót csavargató mélyre hangolt gitárok és a sikítozó 'ének' végig jelen vannak, mégsem lesz a The Body zenéjéből amolyan mindennapi sludge / doom metálkodás, mert az említett apróságokkal (női kórus, billentyűk, hangminták..) szépen sikerült egyedivé tenniük zenéjüket.

Nem a mindennapok ellazulós zenéje, de remek album ez, a kedvenceim között a helye. 9/10.

A kihalt madarak nevét viselő elvileg duó, gyakorlatilag trió (Meric Long, Logan Kroeber, Keaton Snyder) San Francisco-ból való, zenéjükre pedig leginkább az experimentális / indie / psycho folk címkék illeszthetőek. A dalok szerkezete jelentősen eltér a hagyományos pop-rock sémáktól, a hangszereket - különösen a dobokat - pedig teljesen újszerű, egyéni módon szólaltatják meg, így az experimentális jelző nem túlzás. Logan Kroeber ütőhangszeres nem használ lábdobot, viszont rengeteget kever-kavar a tamokon, a cipőjéhez csörgődobot erősít ragasztószalaggal és ebből/ezzel remek ritmusokat rak össze. A Time To Die a zenekar harmadik sorlemeze, korrekt munka, kedves és rafinált dalok sorakoznak a lemezen, melyekre rosszat nem tudok mondani, ugyanakkor számomra ez nem olyan zene, ami hosszabb távon hatást gyakorol rám. Nem fogom pl. egyik dalukat sem megjegyezni, hogy a legközelebbi hallgatásnál már alig várjam az első taktusokat..  A folkos hatás gyakran köszön vissza a dalokból, ez nyilván annak is betudható, hogy Meric Long még a Dodo korszak előtt közelebbről  megismerkedett a nyugat afrikai Ewe törzs dobolási hagyományaival, amiket aztán Logan Kroeber ütőhangszeressel is megismertetett. Ő pedig cserébe a mindenféle metál zenekarban begyűjtött élményeit és tudását hozta a dodók közé. Élőben szívesen megnézném őket egyszer. 6/10.

Hosszú nevű zenekar, fura albumcím, többségükben nagyon hosszú trackek: tudtam, hogy ez kell nekem. Nem is okozott csalódást (a) leglassúbb futó (az egész világon) és az ő égő zsiráfjai. Jóféle instrumentális/experimentális post rockot játszik a brooklyni kvartett, akik önmagukat 'instrumental post baroque band' -ként definiálják myspace oldalukon és a zongorával + csellóval fűszerezett hagyományos rock felállást emelik ki extraként. Tény, hogy a népes post rock felhozatalból kilóg a csapat és ez szerintem is az említett két hangszernek (is) köszönhető. Az bő egyórás játékidőn mindössze 7 track osztozik, közülük három is bőven 10 percen túl köti le a figyelmet. Az enyémet legalábbis leköti, de én kifejezetten szeretem az efféle instrumentális post rock zenéket, így akár elfogult is lehetek. A hosszú kompozíciók, így a nyitó Zoe Machete Control (12:55), a We, Burning Giraffes (9:29), a Marsupial Patterns (12:57) és a záró She Died In a Fit Of Apoplexy (15:18) mind többtételes, összetett művek, ezért nem unalmasak. Számomra a hasonszőrű post rock zenék világába a Red Sparowes lemezein keresztül nyílt meg a kapu, a ..Slowest Runner... zenéjében tetten is érhetőek az amúgy teljesen más koncepciókat (ti. politikai zöngék..) követő Sparowes hatásai (az ő zenéjükben pedig nyilván annyi más hatás..), de itt-ott egy csipetnyi egészséges Sigur Rós is feltűnik. És persze a csellónak köszönhetően erős klasszikus véna is buzog a ...Slowest Runner... lemezén. Tetszik, fogom még hallgatni a későbbiekben is. 8/10.

Igazság szerint nem csak a hetesen, hanem munkaidőben is fülemen van olykor a zene..ezt pl. az imént hallgattam meg.

Mi is ez? Indie rock, mondjuk. Egyéb nem jut eszembe. Az a fajta zene, amit nem lehet igazán áztatni, mert korrekt, energiával teli dalok ezek, nem is hosszúak, táncolhatóak, pörgősek, miegyéb. De.. hallottam már sok ilyet, az énekes hangja pedig abban a tartományban szól, amit kifejezetten utálok. Pedig nem énekel rosszul. De nem nekem énekel. Szóval: not my cup of tea. Mindenesetre valamiféle siker kinéz ennek a Dallas-ból való négyesnek, mert olyan árucikkben utaznak, ami manapság jól eladható. 5/10.

A Dum Dum Girls lemeze oly rövid volt, hogy munkába menet kb. félúton véget is ért, így beletudtam kezdeni egy másikba...

Azt hittem a Dax Riggs egy zenekarnév, de nem. Dax David Riggs adja ki ezen a néven lemezeit. A leginkább Louisiana államhoz köthető férfiú zenei pályáján izgalmasnak tűnő projektek sorakoznak (Dry Pussy, Corruption, Golgotha, Acid Bath, Daisyhead & The Mooncrickets, Agents of Oblivion, deadboy & Elephantmen, T-Daks and His White Plastic Soul), ezeket azonban (még) nem ismerem. Az elérhető információkból azt olvasom ki, hogy a Daisyhead korszakig bezárólag leginkább doom/sludge/trash metal stíluskban alkotott Mr. Riggs és éppen aktuális formációja. Aztán jött a letisztulás és a melodikusabb dalok időszaka. Ennek legfrissebb gyümölcse a második Dax Riggs album, a 'Say Goodnight to the World'. Címkézek, mert címkézni kell, ezért erre a lemezre az 'alternatív poszt-apokaliptikus blues' címkét tűzöm. Riggs énekhangja elférne bármelyik '60-as / '70-es évekből való pszichedelikus rocklemezen, a dalok hangzásában van valami retrós, mégsem poros, vagy elcsépelt. Nem tudnék rossz pillanatokat találni ezen az albumon, nálam nagyon működik ez a sötét tónusú, iróniával teli zenecsinálás, ezért egyértelműen a frissen szerzett kedvenceim között tartom számon a Say Goodnight to The World-öt. Az egészre simán adok 8/10-et, a Gravedirt On My Blue Suede Shoes és a Like Moonlight c. dalok viszont önmagukban nálam 10/10-et kapnak. Ja, ez is rövid lemez, 35 perc.

Amolyan lo-fi /garage/surf/postpunk dolog ez. Rövid lemez (28 perc), 11 track, szóval pörgős és pont rövidségük miatt nem unalmas az egymáshoz nagyon hasonló felépítésű dalokat hallgatni. A los angeles-i négyes debütáló lemeze erős köszönőviszonyban van a Best Coast 'Crazy For You' c. albumával (és én azt kedvelem ám nagyon!), legalábbis ami a hangzást és hangszerelést illeti. A dalok témaválasztása talán kevésbé merül ki a ' lány szeret fiút, de jaj, a fiú nem is annyira szereti a lányt, most mi lesz' témában, de azért akadnak ehhez hasonló pillanatok az I Will Be-n is.  Ahogy olvasom, a Dum Dum Girls-t főrészvényesként jegyző Dee Dee Penny (szül. Kirsten Gundred) eredetileg szólóban alkotott ezen a néven, aztán csatalkozott hozzá Jules, Bambi és Sandy Vu, ezek után pedig naná, hogy zenekarosdi lett a vége. Nem baj, nem csinálnak rossz zenét a lányok (és persze Jules..akit egy dalban hallunk is...gondolom ő az...). Az album harmadik track-je az Oh Mein Me címet viseli, és bizony Dee Dee művésznő ez esetben németül követi el a vokált, amitől az én fülemben kicsit komikussá válik ez a dal. Ki tudja, tán Dee Dee (Kirsten..) ősei nyelvén nyilvánít tiszteletet...Ezzel együtt tetszik a lemez, elő fogom még venni később is, de walkman telefonomon ebből a zsánerből mégsem a Dum Dum Girls, hanem a Best Coast lesz az állandó szereplő.

6.5 / 10