A Silver Apples zenéjét annak keletkezésekor nem volt alkalmam hallani, mivel a duó (Simeon Coxe, Danny Taylor)  első inkarnációja még születésem előtt kimúlt, de arra azért nincs sok mentségem, hogy csak most, 2010-ben jutott el a fülemig a pszichedelikus-eletronikus-minimalista-experimentális rockzene eme úttörő formációjának két albuma. Kit tudja, talán most értem meg erre..  Az a legdöbbentőbb, hogy manapság, amikor a szándékolt lo-fi hangzás eláraszt minket, a Silver Apples 40 évvel ezelőtti technikával készített zenéi nagyon is frissnek hatnak. Úgy a hangzás, mint a minimalista megközelítéssel megírt, merészen kísérletező, repeticióra épülő szerzemények miatt, melyek ma is egyértelműen rétegzenévé avatnák előadóit. Gondolom, hogy a minden értelemben elszállós, a pszichedeliát imádó és a  konvenciók ellen lázadó hatvanas évek végének New York-jában nem számított eretnekségnek oszcillátorokkal és házi építésű szintetizátorral a közönség elé állni, így a Silver Apples is rálelt néhány megértő fülre. Ettől függetlenül csak évtizedekkel később vált igazán felfedezetté és fontossá munkásságuk, ezért nem meglepő, hogy 1996-ban (miután kalózkiadásban újra megjelent mindkét albumuk)  Simeon Coxe a Silver Apples feltámasztása mellett döntött. Először a multi-instrumentalista Xian Hawkins-szal járta az USA-t, de aztán hosszas keresés után rálelt a formáció eredeti dobosára, Danny Taylor-ra és így a duó ősállapotában (+ persze Hawkins) állhatott a színpadra, mindenki nagy örömére. Azóta Danny Taylor eltávozott világunkból, Simeon pedig egy baleset következtében nem igazán képes már egyedi építésű szintetizátorait megfelelően megszólaltatni, de néha-néha azért fellép fesztiválokon.  

Az 1968-as debütáló lemez Oscillations c. nyitó kompozíciója tökéletesen megmutatja, hogy mire számíthatunk a Silver Apples hallgatása közben. Elektronika, monotónia, minimalizmus, feszes, helyenként szinte törzsi dobolás, rádióadásokból kollázs-szerűen beúsztatott mindenféle foszlányok, Simeon kissé fátyolos énekhangja... 

A Silver Apples zenéje nem szép, sőt, az ilyen zenét talán nem is szeretni szokták, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Olyasmi ez, ami tetszik, ami hatást gyakorol a hallgatóra, amiben van valami nagyszerű, ami - ha hallgatója képes mindenestül el- és befogadni - egycsapásra a kedvencek közé juttatja magát. Az én világomban a Silver Apples eljutott ide. 8.5 / 10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.