Felcsendült az első dal és azt hittem visszarepültem az időben...mintha valami elfeledett Cocteau Twins dalt hallanék, a korai korszakukból, '83-'86 tájékáról. Éteri hangulat, úszkálós gitárok, diszkrét de fontos basszusgitározás, reverbes dobok... aztán elkezdett énekelni Tamaryn kisasszony és a varázslatnak valamelyest végeszakadt, de azért nem éreztem magam rosszul. Az Új Zélandon született, de San Francisco-ba elszármazó Tamaryn hangja nyilván nem egyezhet meg az utánozhatatlan Elizabeth Fraser-ével, és ami azt illeti Tamaryn inkább a dreampop/shoegaze/psychedelic zsáner manapság aktív női képviselőinek többségébe tartozik fátyolos, nem különösebben erős hangjával, de ezért nem jár levonás. A frontleány alkotótársa egy Rex John Shelverton nevű úriember, aki pár egyéb San Francisco-hoz köthető zenekarban (Portraits of Past, The Audience, Vue, Bellavista) gitározott/gitározik és énekel, ezúttal azonban a hangszeres rásegítés mellett produceri feladatokat is bevállalt. 

A kezdeti Cocteau Twins-es hangulatok és hangzások az album felénél múlóban vannak, itt már inkább  a My Bloody Valentine jut eszembe, de aztán megint visszatér a Cocteau-fíling. Itt-ott egy csipetnyi Curve is befigyel, ilyenkor Tamaryn hangja Toni Halliday visszafogottabb pillanatait idézi. Nem nevezném koppintásnak amit Tamaryn és cimborája csinál, inkább csak arról van szó, hogy nem igyekeznek titkolni, hogy honnan merítenek, milyen zenék voltak rájuk hatással. Ennek eredménye egy jó értelemben múltidéző, pszichedelikusan és shoegaze-esen dreampop album, aminek hallgatása közben lehet mélázni az élet nagy dolgain. És közben kicsit még mosolyogni is szabad. 7 / 10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.