Ezúton tájékoztatom ezidáig kislétszámú olvasó-táboromat, hogy innentől az alábbi linken elérhető új zenés blogomban garázdálkodok:

zenebonazanza.blogspot.com/

Az új felület számomra könnyebben kezelhető, egyszerűbb személyre- és a blog témájához szabni a megjelenést, és úgy általában 'felhasználóbarátabb" a blogspot. 

A 'Zene,bona,zanza' blogban nem csak albumokról írok, hanem bármiről ami a zenével és zenéléssel kapcsolatban eszembe jut. Színesebb, szebb, tömörebb és reményeim szerint izgalmasabb lesz az új blog. 

Sok üdv,

Joó Gábor

Az igencsak termékeny (ez a 12. albumuk..)  bostoni duó szándékosan a tél/tavasz forduló közeledtére időzítette legfrissebb anyagát. És ez bizony 'perfect timing'. A Nostalgia for the Absolute rövidke (01:10 - 02:43 p) szerzeményei gyönyörűen lebegnek, kattognak, úszkálnak, a tél borongós, ablakon kibámulós, fázós, csúszós, depressziós hangulatát s a tavaszi feéledést, ébredezést, túlélést, szürkeségből kilábalást egyformán megidézik. Kitűnő aláfestő zene ez a múlton való merengéshez, visszaemlékezéshez, önsajnálathoz, mosolygáshoz. Post-rock, ambient, glitch, elektro, folk, klasszikus.... sok stílusból gyúrták eggyé ezt az alig 30 percet, de nagyon szép és felemelő lett a végeredmény. Ritkán csinálok ilyesmit, de ezt az albumot háromszor hallgattam meg egymás után. Imádom. 9 /10

Az elmúlt időszakban az analóg szintik reneszánszának jegyében fogant új albumok bőséges kínálatából elég sokat fogyasztottam el, ezért nem meglepő, hogy az eredetileg 31 évvel ezelőtt megjelent Synthetist frissnek és modernnek tűnik. Nyilván nem véletlen, hogy a német elektronikus zenei szcéna 1949-es születésű veteránja, Harald Grosskopf mostanra időzítette első szólólemezének újrakiadását, hiszen a már említett szinti / vintage elektro-reneszánsz által gazdagon átitatott kortárs közegben teljességgel befogadható ez az album. Pár éve még sokan ráncolták volna a homlokukat (talán én is...), hogy ugyan mit akar ez a fickó ezzel a ódon hangzású lemezzel. 2011-ben viszont minden további nélkül befér az elsősorban a '70-es évek legendás német elektro zenekarainak dobosaként (Ashra, Klaus Schulze, Wallenstein, Cosmic Jokers.... és emlékezzünk meg arról, hogy még mindenek előtt, 1967-ben pár hónapon át a Scorpions-nak is tagja volt...) aktív Grosskopf három évtizeddel ezelőtt rögzített anyaga a experimentális-elektronikus zsánerbe. Az album instrumentális trackjein Grosskopf egy halom szintetizátort szólaltat meg és természetesen dobon kíséri saját szerzeményeit. A kompozíciók alapja majd' minden esetben egy ritmikus szekvencia, amire sok rétegnyi filterekkel, oszcillátorokkal és mindenféle effektekkel megbolondított szinti-szólamot játszott fel Grosskopf. Repetitív, de nem krautrock, popos, de nem popzene, kísérletező, de befogadható. Azért fontos ez az újrakiadás, mert a 'fiatalok' által keltett - sokszor kiemelkedően jó - retró zajok kedvelőinek érdemes megismerkedniük a kezdetekekkel is. Időtálló, fontos album. 8 / 10

Grosskopf a 2008-as Metamorphose fesztiválon

 A Beach Fossils által járt útról egy másik vándort, a Wild Nothing-ot már ismertem. A két projekt nem csak hasonló zsánerben alkot, hanem egyébként is sok a párhuzam és a kapcsolódás. A Fossils friss minialbumán pl. a Wild Nothingot jegyző Jack Tatum is énekelget kicsit, de a főszerep Dustin Payseur-é, bár az ő hangja sem túl izgalmas, viszont illik ahhoz a melankólikus dreampophoz, amit a Beach Fossils nyújt nekünk ebben a 8 trackben. Nem teljesen értem a zenekar wiki oldalán a zsánerek közötti felsorolásban shoegaze-t és noisepopot, de talán koncerten kicsit több energia van bennük, mint a stúdiófelvételeken. Lustán lötyög végig ez az EP, van teste, de elég vékonyka, és úgy általában kevés benne a kraft. Katarzis nincs, csak 8 tisztességesen megcsinált poptrack, amikből többet is kihozhattak volna a brooklyni srácok. Nem rossz album, csak nem is annyira jó, mint lehetett volna. 6 / 10

Ismét egy régi versenyző, akibe csak most futottam bele. A Destroyert még 1995-ben indította útjára lo-fi hálószoba projektként a vancouveri Dan Bejar (aki nem mellesleg a kanadai alt-rock szcéna egyik jeles zenekarának, a New Pornographers-nek is tagja..), hogy aztán néhány év alatt elég sikeressé váljon és egész zenekart toborozzon maga köré. Csináltak jó pár albumot, rendszerint komoly sikereket értek el, de minderről csak olvastam, a Kaputt című friss anyagot viszont meg is hallgattam. Bejar zenéjét több jelzővel is illetik és nyilván a korábbi lemezek elég okot adnak pl. a 'chamber rock' címke felaggatására is, a Kaputt viszont az én füleimben valamiféle költőibb dreampopnak, vagy inkább dreamblues-nak hangzik. Szövegcentrikus, Bejar - szerintem nem túl megnyerő - jellegzetes hangjára épülő könnyed dalocskák sorakoznak az albumon, ami tökéletesen befogadható és olyan álmosító, esős napokon is mosolyogva élvezhető, mint a mai volt. Nagyon erős az anyag fúvosokban is, és arról, ahogy ezek a hangszerek megszólalnak, nekem óhatatlanul a '80-as évek európai televíziós popja jut eszembe. Nem tudom ennek az okát, talán valami rögzült a tudatom mélyén és most a Destroyer előhívta.... Olykor (ismét: ki tudja, miért...) az egyslágeres svájci Double nevű duó popzenéjének hangulata is visszaköszönt nekem Bejar dalaiból, de valószínűleg ezzel (is) csak én vagyok így.  Mindennel együtt tetszetős lemez, de Bejar hangja és a sok fúvós kicsit visszatart attól, hogy nagyon hamar újra ki akarjam nyitni a Kaputt.. (ez egy nagyon-nagyon gyenge szóvicc és minimum szívlapát jár érte, de így éjfél felé erre futotta.. :) )  7.5 / 10  

Erre az albumra a Brothertiger név miatt ugrottam rá, utóbb kiderült, hogy ebben számomra ez minden, ami érdekes. A zenére nem is vesztegetnék túl sok szót. A Brothertiger mögött nem meglepő módon egyetlen ember rejtőzik, ő a John Jagos névre hallgat és az Ohio-beli Toledo városában nyomogatja a szintibillenytűket. Saját webes felületein nu disco-ként aposztrofálja zenéjét. Ha ez a nu disco, akkor én nagyon nem szeretem. Kiszámítható, nem túl ötletes és untat. Kicsit olyan, mint az itt  korábban már szóba került Teeel zenéje, csak még annál is kevésbé tetszik. Annak ellenére, hogy az ifjú művész elvileg nagy tisztelője Brian Eno-nak, nagy hatással volt és van rá egyebek mellett a Carbiou, az Animal Collective és még sokan mások, legfrissebb saját műveiben valahogy más irányt vett és csinált egy feledhető tánci-tánci EP-t. Not my cuppa tea. 5/10

Akkor is csóválnám a fejemet, ha a Belong mögött egyetlen ember állna, de a Belong bizony egy duó (Turk Dietrich és Michael Jones) New Orleans-ból. A fejcsóválásra az ad okot, hogy azt a masszát, amit Common Era című, a kísérletezős / ambient / avantgard / stb. zsánerekből érkező művészeket gondozó chicagói Kranky Records gondozásában megjelent albumukra rákentek, egy ember is könnyedén előállíthatta volna és akkor legalább lenne mire fogni az egysíkú megoldásokat. A Belong két tagjának nyilván van saját egyénisége, ami azonban arctalanná válik hömpölygős és - az album borítójához hasonlatos - ködös, szürke hangfolyamban. Lo-fi, shogaze és darkwave keveredik össze, de nem ez a baj, hanem hogy - nyilván szándékoltan - obskurus az egésznek a textúrája és hiába került 9 track az albumra, egy megfoghatatlan - jobb szó nem jut eszembe, ezért ismételek - masszává áll össze a zenei anyag. A gitárokon és a vokálon a reverb potméter bizonyosan maximális állásban volt a felvételek idején, ennek köszönhetően szinte minden más belevész a nagy visszhang-óceánba. A torzzá varázsolt retró dobütemekből jószerivel csak a pergők hallatszanak ki, a lábdobok pukkanásai már nem jutnak keresztül a (na még egyszer..) masszán. Ezt is biztos direkt így akarták a fiúk és lehet, hogy velem van a baj, amiért nem tudom szeretni ezt az albumot. 5.5 / 10

A Bibio az angol Stephen Wilkinson egyszemélyes projektje, melynek legfrissebb munkáját a patinás Warp Records gondozta. A Mind Bokeh a jó értelemben vett experimentális elektronikához áll a legközelebb. A zsáner legtöbb alkotójától eltérően Wilkinson nem kizárólag instrumentális témákban gondolkozik, noha az ő trackjeinek sem az ének erőssége. A töredezett ütemek, zörejek, innen-onnan begyűjtött és átszabott hangminták sűrű texturájában azonban jól elfér Wilkinson nem különösebben izgalmas énekhangja is. A kompozíciók elég hosszúak, de a sok rejtett apróságnak köszönhetően nem válnak unalmassá. Az album játékosabb szerzeményei néha a The Books remek hangulatú munkáit juttattát eszembe, de a Bibio saját jogán is izgalmas alkotója az elektronikai színtérnek.

8 / 10

A beszédes nevű (kb. vihar előtti csend) chicagói kvintett az elektronikus eszközökkel jócskán megtámogatott experimentális rockzene művelőinek táborát növeli. Nagyjából azon az ösvényen járnak, amit egyebek mellett a TV On The Radio, az Animal Collective és a Liars már elég szélesre taposott és ezért viszonylag biztonságosan lehet rajta közlekedni. Kísérleti, merész és egyéni zenét kapunk a srácoktól, ami mindennek ellenére befogadható és kedvelhető tud lenni. Sajnos az összes trackben domináns, kissé nazális énekhang sokat eltakar a remek zenei megoldásokból, én a helyükben hagynék helyet instrumentális daraboknak is, vagy kevesebbet énekeltetném a frontembert. Azért ígéretes lemez a Confetti, bár e cím alapján valami még színesebbre számítottam. 7 / 10

 Meg voltam győződve arról, hogy ez valami skandináv formáció. Az énekesnői poszton szolgáló Tiffany Preston dalolása ugyanis kísértetiesen emlékeztet a The Knife révén ismertté váló, majd Fever Ray-ként igazán befutó svéd Karin Dreijer Anderssonéhoz. De nem, a Rainbow Arabia őshonos kaliforniai duó, másik fele - egyúttal Tiffany férje is - Danny Preston. Őt elvileg ismerhetném a Whisky Biscuit és Future Pigeon nevű zenekarokból is, de ez a dolog elvi szinten marad, életemben nem hallottam róluk, de ez inkább az én hibám.

A Rainbow Arabia első LP-je egészen színes munka, amit a vaskos elektropop alapok mellett a mindenféle - tőlünk és tőlük, Kaliforniából is nézve  - egzotikus zenei hatások teljesen szintetikus megnyilvánulásai tesznek egységessé. Valamiféle jó értelemben vett pszeudó dub, afro-beat és reggae keverdik itt arabos ízekkel. Tiffany is rátesz egy lapáttal, amikor nyilván valamely keleti nyelven vokálozik, nem is egyszer az album során. Nekem kicsit modoros a stílusa, de ide teljesen oké, meg van bocsájtva. Tetszik, amit csinálnak, végre valami frissebb dolog az elektro piacról. 8 / 10 

A duó gépfegyveres zsánerképe. Nem árt, ha az embernek van hobbija is, nem lehet mindig csak zenélni.

 A Teeel-ről a legtöbbet maga a 'projektgazda' (született Jim Smith, Trenton, USA) mondja el saját weboldalán: "Inspirációimat az Italo (diszkó) és a '80-as évek new wave/elektro mozgalmaiból merítem. A zenémre hatással van még a maratoni hosszúságú filmnézés és az a tény is, hogy számítógép-őrült vagyok. Bezsúfolódok egy aprócska, kékes-zöld (angolul: teal, vö: teeel..) színű szobába, melyet faltól-falig vintage Moog plakátok borítanak és  e körülmények között hipnotikus, vokális szintipopot készítek. " (sic!)

Hozzátehetnék még akármit, de felesleges lenne, mert az Amulet tényleg ilyen, nekem legalábbis nem jut róla ettől több eszembe. Korrekt kis elektropopos album ez, de olyasmit nem követ el vele / rajta Jimmy fiú, ami miatt túl gyakran akarnám újra és újra meghallgatni. 6 / 10

Íme Jimmy: 

Fülem útjába került ez a friss EP is, melyet a new yorki Warm Ghost jegyez. Eredetileg nem zenekar, hanem a szélesebb körben egyelőre kevésbé ismert Paul Duncan monikere. Egy ideje duóvá hízott a projekt, mivel Duncan-hez csatlakozott régi cimborája, Oliver Chapoy, így már kettesben hozzák össze az elektronikus zene birodalmának különféle zugaiból táplákozó munkáikat. Duncan kissé fájdalmasan csengő, direkt fátyolosra kevert úszkálós énekhangja kitűnően passzol a vintage szintik és dobgépek által uralt, de gitárokkal is kiegészülő, delayben gazdag és némileg lo-fi hangzású mini-album szerzeményeihez. Kellően változatos, szellős és/vagy feszes, inkább lassú és közepes tempójú trackeket kapunk 4-5 perces játékidőkkel. A végeredmény számomra mindenképpen izgalmas hallgatnivaló lett és a Warm Ghost-ot gyorsan be is tettem új elektronika-kedvenceim közé. 8 / 10 

 ... mindkettő viszonylag rövidke, ezért egy bejegyzésben adom közre a velük kapcsolatban szerzett eléggé vegyes benyomásaimat.

Pale Sketcher: Seventh Heaven (2011)

E projekt mögött az egészen más zenék által ismertté vált Justin K. Brodarick áll. Leginkább a '80-as évek végétől bő egy évtizeden át aktív és kultuszt teremtő, igencsak nehéz muzsikát játszó Godflesh, majd újabban (úgy 9  éve..) a noise/ambient/experimentális stílusok jegyeit magán viselő Jesu moniker alatt is jelentet meg lemezeket. A Pale Sketcher ezzel szemben experimentális elektro, sok hangmintával és loop-pal. Nem jelentéktelen, amit Brodarick letett az asztalra, de ebben a műfajban nála sokkal korábban és sokkal jobb munkákat követtek már el többen is. Hogy ne menjek nagyon messzire: a szintén a Ghostly International label égisze alatt dolgozó Gold Panda sokkal erősebb és maradandóbb darabokat alkot, mint Brodarick. Az egykori nehéz-zenész ezúttal inkább a melankólia felé tekint, kompozíciói amolyan opálüveg mögött megszólaló művek, amikből szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni. Nem rossz, nem rossz, de a hetedik mennyországba nem repültem tőle (ezért külön elnézést, túl magas laszti volt...:)) 6/10

The New Division: Rookie (2011)

No, erre varrjak gombot: a The New Division egy kaliforniai kvartett, mely elvileg a napsütésben gazdag állam új, roppant ígéretes zenei reménysége kíván lenni. A névválasztást nem titkoltan a Joy Division iránti rajongás motiválta, miközben a zenét leginkább szintetizátorokon hozzák össze a srácok. Ez mind szép is lehetne, de ezt az EP-t hallva én bizony erősen felhúztam a szemöldökömet és azt gondoltam, hogy no de kérem szépen.... Régen bosszantottam fel magam ennyire zenehallgatás közben, de most sikerült. A Rookie 6 trackje egymáshoz is eléggé hasonlít, és - azt hiszem ilyet máskor is írtam már - önmagukon belül is unalmasak, ötlettelenek. A dalok egyszerűségükben valóban emlékeztethetnének a Joy Division örökzöldjeire, csak éppen kraft nincsen bennük...meg ötlet, de erre az imént utaltam. Semmi több nincs ebben a zenében, mint egy kis elektro-pop az ügyetlenebb fajtából, és jó sok '80-as évek fíling, melynek újbóli átélésébe a brit La Roux és társai taszajották a nagyérdeműt, igaz, ők rafináltak voltak és szerethető, bájos dalocskákat hoztak össze.  A New Division ezt elmulasztotta és egy középszerű albumocskát rittyentettek nekünk. Az utolsó számért külön fekete pont jár: 4 perc játékidő után 4 perc csend, majd egy kvázi 7. dal következik újabb 4 percben, amely nyilván valamiféle demó és egyáltalán nem illik a többihez. Ironikus módon talán ez a legjobb szerzemény. De a Rookie nekem még ezzel együtt sem bejövős. 3 / 10

Bajban vagyok az Aucan beazonosításával, mert a weben kevés infó áll róluk rendelkezésre és maga a zenekar sem éppen bőbeszédű saját myspace oldalán. Annyi bizonyos, hogy három tagú a formáció és vélhetően európaiak, mivel a frissen megjelent Black Rainbow turnéja kizárólag az öreg kontintens városait érinti. Az külön vicces, hogy a google kereső folyamatosan az Auchan-ra akart rábeszélni, amikor a zenekar nevét beírtam...de térjünk rá inkább a zenére. Kifejezetten ígéretesen indul az album, amikor zörgésből és egyéb zajokból felbukkannak a lassú, sötét tónusú trip-hopot idéző töredezett ütemek és beúszik közreműködő vendég-énekesnő, Angela Kinczly hangja. A nyitódarab az album leglassúbb és 'legtripesebb' kompozíciója, a folytatás már leginkább feszes dubstep és breakbeat, időnként hip-hop stílusú, kiabálva elővezetett énekléssel/szavalással. Bárki is követte ezt el a három tag közül, jobban tette volna, ha csendben marad és mondjuk megkéri Angela-t, hogy inkább daloljon ő... engem legalábbis kifejezetten irritál ez az óbégatás és sokat levon az egyébként zeneileg nagyon jól összerakott album értékéből. Különösen az utolsó előtti 'Away!' c. darab verte ki a biztosítékot, ahol aztán mindent belead a névtelenségbe burkolózó énekes és jó sokat kiáltozik. Ennek a tracknek a zenei alapja sem sikerült túl karakteresre; kicsit dubstep, kicsit industrial (lásd/halld: korai NIN..), kicsit hip-hop. Persze élőben, mikor baromi hangosan szólal meg, a hatása alá lehet kerülni az efféle zenéknek is, de így hallgatva nekem 'nem jött át'. Számomra még kicsit egysíkú a gyakorlatilag minden egyes számban használt retró (vagy azt hűen modellező..)  szintikészlet, de - a dubstep ütemeken túl - mindenképpen hozzájárul ez is, hogy hibái ellenére egységes és lendületes legyen ez a lemez. Megnéztem volna a srácokat élőben, de a turné elkerüli Budapestet. 6.5 / 10

A magát kb. megtört húgocskának keresztelő yokohamai japán trió debüt lemeze tavaly év végén jelent meg, bár a zenekar már 2005 óta alkot. Az album a shoegaze és az elektronikus dreampop vidékein utazgat, de leginkább e kettő zsáner jól sikerült elegyét nyújtja. A zenei stílus-mérleg nyelve azért inkább a shoegaze felé leng ki, melyről a tonnányi visszhanggal és torzítóval kezelt gitárok gondoskodnak elsősorban. Shinji Horiuchi és Keiko Sakurada (ő lesz a leányzó..) egyaránt énekelnek a lemezen és bár jó hangja egyiküknek sincsen, amit csinálnak mégis jól illik a Broken Little Sister által teremtett atmoszférába (a  harmadik tag Takeshi Kato, ő basszusozik és főállásban a Planets Groove-ot erősíti..). A vokálok fátyolosak, éteriek, úszkálnak a vastag, faltól-falig érő szintiszőnyegek és gitár-ricsaj fölött. Mindezt az egyszerű, de hatásos elektronikus ütemek tartják feszesen és teszik szerethetővé a Broken Little Sister zenéjét. Néha egy kicsit zavaró a My Bloody Valentine felé kacsingatás (az albumot záró track mintha kifejezetten a MBV Loveless c. albumának egyik szerzeményét koppintaná...), de semmi megbocsájthatatlant nem követnek el a japán fiatalok. 7/10

Ez is egy olyan előadó és album, melyről eddig semmit nem tudtam, pedig a jelek szerint érdemes lett volna már korábban is megismerkedni az Album Leaf munkáival. De sebaj,jó zenéhez sosincs késő....

Az Album Leaf elvileg egy 'one-man show', amennyiben még 1998-ban amolyan mellék-projektként indította útjára a San Diegoban és vonzáskörzetében sokfelé és sokfélét zenélő Jimmy LaValle. Leginkább az instrumentális post-rockban jeleskedő Tristeza gitárosaként volt akkoriban aktív, de emellett számos környékbeli zenekarban is előfordult. Album Leaf-ként LaValle legelőször egy régi Roland dobgép ütemeire Rhodes zongorán improvizált dal-gyűjteményt jelentetett meg. Ez a debüt nem maradt visszhangtalan, az igazi áttörés azonban 2001 elején következett be, amikor a Sigur Ros frontembere, Jonsi Pór Birgisson megvásárolta a frissen megjelent 'One Day I'll be on Time' c. Album Leaf CD-t és rögvest bele is szeretett. Innentől datálható a LaValle és az izlandi ambient/post-rock szcéna közötti szoros együttműködés kezdete. És persze ez a tény rögtön meg is magyarázza, hogy az In a Safe Place első hangjaira felkaptam a fejem és Sigur Ros klónt-kiáltottam... de szerencsére a helyzet sokkal jobb, hiszen szó sincs koppintásról. Nem is lehetne erről beszélni, hiszen az Album Leaf és szerintem minden idők egyik legjobb (mellesleg izlandi..)  zenekara nagyjából egy időben kezdtek alkotni. Inkább 'csak' annyi történt, hogy a világ két távoli pontján egyformán szép, de egymástól mégis függetlenül formálodó post-rock / ambient művek születtek.

Az In a Safe Place végig hű marad címéhez; ez egy biztonságot, melegséget, jóleső lustaságot és éltető lüktetést sugárzó lemez, melyen az ambient több műfaja is tetten érhető. Kapunk rockosabb, tisztán elektronikus, glitch ütemekkel megbolondított és akusztikus ambientet is. Túlnyomóan instrumentális szerzemények sorakoznak a lemezen, de a közreműködők népes táborának köszönhetően (egyebek mellett a Sigur Ros, az Aniima és a Múm tagjai..) nem marad minden dal énekhang nélkül és többek között Jonsi is dalra fakad egy kis időre.  Az albumot a Sigur Ros Sundlaugin stúdiójában vették fel Birgir Jón Birgisson irányítása mellett és az eredmény ennek megfelelően felemelő lett. Jobb híján, már-már az ezotériával kacérkodva azt szoktam mondani az ilyen művekre, hogy pozitív energiát árasztanak magukból. Számomra ezt teszi az In a Safe Place is, mely egy nagyszerű album, nem csak a maihoz hasonló hideg reggelekre. És ott van még a többi Album Leaf lemez is, melyeket sürgősen be fogok szerezni.  8.5 / 10

Ez nem egy friss lemez, ráadásul a lejátszómban is elég sokáig várakozott míg végre meghallgattam. Pedig, pedig.... milyen jó album is ez! A Ten Kens-ről keveset sikerült kiderítenem. Annyi bizonyos, hogy torontóiak, ez a bemutatkozó lemezük és a jónevű Fat Cat kiadóval dolgoznak és tőlük eddig sok jó zene gördült ki. Nem hoz rájuk szégyent a kanadai kvartett sem. Ritkán lehet stúdiólemezen ennyi energiát megtapasztalni, de ezeknek a srácoknak sikerült nagyot alkotniuk. Van itt ricsaj, nyers ének, zajos és csikorgó riffek. De leginkább nagyon jól összerakott dalokat hallok, melyek - annak ellenére, hogy forradalmat elvileg nem kéne csinálniuk - sodornak és magukkal ragadnak.  Anélkül, hogy túlragoznám: remekbe szabott indie / alterock lemez ez, a legjobbak közül való. Tavaly is csináltak egy albumot a fiúk, meg fogom hallgatni izibe. 8.5 / 10

A Sunset Rubdown eredetileg a Wolf Parade tagjaként ismertté vélt Spencer Krug szóló projektjeként indult, de aztán komplett zenekarrá nőtte ki magát és sok-sok jó albumot készített. Ezek közül a legutóbbi, lassan két éve megjelent Dragonslayer került most a fülembe és az első dal hallatán fel-fel bukó fanyalgó érzés nagyon hamar átalakult befogadó figyelemmé. Ez egy remek lemez, melyet legjobban a 'tökéletes egyensúly' kifejezéssel tudnék leírni; a csendes/ricsajos, szellős/sűrű, tradicionális/kísérletező, régies/újító dialektikai párosok mindegyike pont megfelelő mértékben képviselteti magát. Ez a lemez semmiből sem vág az arcunkba túl sokat és ugyanígy nem tart vissza semmi fontosat. Mindenből annyit ad, amennyitől 'csak' szimplán felemelő érzés hallgatni. A vokálok többségét nem meglepő módon a zenekar szellemi atyja, Spencer Krug követi el olyan manírossággal, ami ez esetben nem hogy megbocsátható, de egyenes szükséges. A billentyűzés és ütőzés mellett énekesi szerepet is vállaló Camilla Wynne Ingr hangja kellemesen lazít Krug feszültséggel teli előadásmódján, ezáltal a Dragonslayer még befogadhatóbbá válik, miközben összes értékét megőrzi. A vintage hangszerek, effektek használata és tudatos hangmérnöki munka eredményeképpen a retró sok helyen vibrál a dalokban, de üdítő színfoltként nem csak az agyonhájpolt '60-as évekből beszerzett zeneszerszámokat hallok, hanem a bő két évtizeddel ifjabb (szerintem) Casio szintik hangja is fel-fel tűnik helyenként. Az album csak 8 dalt tartalmaz, de ezek között több 5-7 perces szerzeményt is találunk, a lemezt záró  kompozíció pedig amolyan grandiózus opusznak is tekinthető közel 11 perces játékidejével. A dalok azonban olyannyira változatosak, hogy legyenek bármilyen hosszúak, én képtelen voltam unni őket. A montreali Sunset Rubdown olyan hátországból érkezik, ahol az intelligens/intellektuális/art/neopszichedelikus zsánerekben nagyon komoly zenei munkák születtek már előttük is (lásd pl. a méltán egyre népszerűbb, szintén montreali Arcade Fire munkásságát..), ennek ellenére nem buknak el, sőt, olyasmit csinálnak, amit nagyon is érdemes folytatni. Az külön méltatást érdemel, hogy a Sunset Rubdown-nak sikerült az ugyancsak remek anyazenekar jótékony árnyékából kilépnie és saját hangján megszólalnia úgy, hogy közben a Wolf Parade sem éppen vacak zenéket görget ki a nagyérdemű elé. 9/10

A nem túl beszédes, de annál művészkedőbbnek tűnő anbb elnevezés valójában az Alva Noto néven (is) alkotó Carsten Nicolai és az Einstürzende Neubauten gigászi és megkerülhetetlen munkássága alapján sokunk által nagyra tartott Blixa Bargeld monogramjainak egyvelege. A Mimikry címen elkövetett tavalyi munkájuk vérbeli kísérlet az elektronikus zene mezsgyéjéről. Inkább zörej, drone és kollázs, mint zene és ütem, de azért egy kevéske líra is belefért, persze csakis a bargeldi fajtából (pl. a One c. track). Blixa ezen túl a (jó értelemben) szokásos formáját hozza amikor több különböző nyelven közli, síkoltja, nyögi, suttogja gondolatait. Megfelelő pillanatokban sokat nyújthat ez a lemez, a nem megfelelőkben viszont ugyanilyen sokat el is vehet tőlünk. Jó kis experimentális album, elsősorban haladóknak. 6.5/10

Ezt az albumot régebben hallgattam meg és bár akkor rögtön nem írtam róla, annyira rossznak találtam, hogy utólag is képes vagyok pár keresetlen sort lejegyezni. A már negyedszázadot megélt német Pink Turns Blue nem csak visszatekint a múltjára, hanem egyenesen újra-kreálja azt. 1985-ben nyilván előremutató dolognak számított dark/gothic/stb. rockot készíteni, hatalmas tábor falta ezeket a zenéket. Nekem is vannak ilyen-olyan goth rockos emlékeim a 80-as évek végi - 90-es évek eleji Budapestről és ami azt illeti, ha akkortájt hallhatom a Pink Turns Blue 2010-es dalait, még rajongó is válhatott volna belőlem. Mai füllel azonban egy durván elkésett lemezt hallok, amin sorakoznak a egymástól alilg megkülönböztethető, az összes dark/goth klisét  (jó sok kóruspedál a gitáron, monoton énekstílus, elidegenésről és hasonló finomságokról szóló dalszövegek,stb. ...) felvonultató, önmagukon belül és kontextusban is unalmas szerzemények. Ennek tetejébe kapunk még panelekből építkező, enyhe német akcentussal elővezetett dalszövegeket is. Számomra a PTB zenéje maximálisan taszító és teljességgel szerethetetlen. A 20-25 évvel ezelőtti dark zenei világban leragadtaknak viszont akár a Kánanánt is jelenthetik a német veterán-szomorkodók. 2/10

Elhanyagoltam eléggé blogot, az utóbbi hetekben nem sok új zenével tudtam megismerkedni. Elsősorban vizsgákra készültem, de nem mellékesen saját zenei projektem új anyagán is sokat dolgoztam. A meghallgatni való albumok terén tetemes a restanciám, de ezt lassacskán elkezdem ledolgozni. Viszont, mivel olyan trendi dolog manapság 'best of..' listákat gyártani, az idei év első - jócskán megkésett - bejegyzése az én 2010-es 'best albums' listámat mutatja be. Semmi Top 10 vagy ilyesmi, az összes olyan albumot felírtam ide, mely számomra valamiért kiemelkedik a mezőnyből. Természetesen nem hallottam a tavalyi év összes megjelenését, így az alábbi lista is egy szerény merítés legjavának mondható. Sorrendet nem állítottam fel, minek is tettem volna. Ezekre az albumokra mind szeretettel gondolok és viszonylag gyakran hallgatom őket.

Beach House: Teen Dream - A feltámadt és újraértelmezett dream pop legjobbja.

Best Coast: Crazy For You - Surfer rock, vagy  mi a szösz. Egyszerű, de nagyszerű.

Caribou: Swim - Sokan írtak erről az albumról, nem véletlenül, mert nagyon jó lett.

Cherry Ghost: Beneath This Burning Shoreline - Ez a zene pont annyi retró összetevőt tartalmaz, amennyitől kellően korszerű tud lenni.

Fabulous Diamonds: Fabulous Diamonds II - Minimalista, kísérletező, krautrockos duó Ausztráliából. Nem a tömegek zenéjét készítik, de én kedvelem őket.

Fol Chen: Part II - The New December - Őket is sokan méltatták.

Gonjasufi: A Sufi and A Killer - Jó sok hangminta és loop nagyon ügyesen összerakva.

Harvey Milk: A Small Turn Of Human Kindness - A sludge veteránjainak nagy dobása.

Holy Fuck: Latin - Az elektronikus zsáner egyik kiemelkedő alkotása.

Jónsi: Go - Ettől vidám lesz az ember.

Julia Stone: The Memory Machine - Írtam róla itt a blogban. Szép, szép, szép.

Laurie Anderson: Homeland - Sokat vártunk rá, megérte.

Lights Out Asia: In The Days Of Jupiter - Sűrű, magasztos, zajos, szép.

Lorn: Nothing Else - Elektronikus zene, tele remek saját ötletekkel. Sokszor hallgatom.

Maximum Balloon: Maximum Balloon - David Sitek nem tud mellényúlni.

Mono: Holy Ground NYC Live - Japán egy kevésbé japános kincse.

Mountain Man: Made the Harbor - Róluk is megemlékeztem a blogban.Szívderítő neofolk.

Oneida: Rated O - Írtam erről az albumról is, mert bizony nagyon rendben van.

Perfume Genius: Learning - A sokasodó hálószoba-projektekből messze kiemelkedik.

PVT: Church With No Magic - Valóban jó elektronikus zene ausztráliából. Nem úgy, mint pl. a Pendulum....

Radio Dept: Clinging To a Scheme - Sokat írtak már róluk, én csak hallgatom őket.

Rolo Tomassi: Cosmology - Erős, sodró, hangos, remek.

Shearwater: The Golden Archipelago - Egyre jobb lemezeket csinálnak. Pl. ezt is.

Sleigh Bells: Treats - Hogyan is hiányozhatnának erről a listáról pont ők? :)

Swans: My Father Will Guide Me a Rope To the Sky - Írtam róla. Számomra kötelező és maradanó darab.

The Body: All The Waters Of The Earth Turn To Blood - Részletesen lásd a blogban. Eszelős.

The Chap: Well Done Europe - Hallgassa meg ezt a lemezt, aki még nem tette. 

Trans Am: Thing - Remek album, kíváncsi vagyok a folytatásra.

Under Byen: Alt Er Tabt - Tőlük mindent szeretek, ezt is.

We'll Die Smiling: Avant Garde - Zajos és ígéretes.

Women: Public Strain - Újra jönnek izgalmas zenék Kanadából.

A 2005. óta aktív brooklyni zenekar formáció legfrissebb munkáját hallgatva minduntalan  a következő három zenekar jutott eszembe: Cocteau Twins, My Bloody Valentine, Pale Saints. Nem mondanám, hogy a Depreciation Guild koppintja az említett nagyhatású elődöket, sokkal inkább az általuk hagyott örökség tiszelettudó gondozása és eggyé gyúrása zajlik a Spirit Youth dalaiban. Leginkább a Pale Saints rafinált indie popjának hangulata köszön vissza a brooklyniak zenéjéből, de a My Bloody Valentine shoegaze-es elborulásai és a Cocteau Twins (azon belül is Robin Guthrie) elszállós, kórus és flanger pedálokkal valamint rengeteg reverbbel + feedback-kel megbolondított gitárhangzása,  ugyanúgy markánsan megjelennek. A Depreciation Guild elvileg a newgaze zsánerbe sorolja magát, erről eddig nem hallottam, de nyilván arra akar utalni, hogy a shoegaze-en túli, de arra mégis erősen hajazó zenében utaznak. Ez igaz, nem is csinálják rosszul, de szerintem azért annyira nem találtak fel semmi forradalmian újat. Mindazonáltal kellemes hallgatnivaló a Spirit Youth. 7 / 10

A 27 éves Eivor Palsdottir a Feröer-szigetek szülötte és ahogy olvasom, eddigi munkássága főként szülőhazája népzenéjéből táplálkozott, de otthon érzi magát mindenféle zenei műfajban, így az opera és a jazz sem áll távol tőle. Ezeket a munkáit nem ismerem, legelőször a friss 'Larva' (jelentése - milye meglepő - lárva) c. album számomra kissé taszító borítójának megpillantásakor találkoztam a művésznő nevével. Eivor fotóiról jobbára egy helyes, hosszú szőke hajú leányzó mosolyog ránk, ehhez képest a Larva egy viaszbáb-szerű, hűvös dominát sejtet. Nyilván direkt néz ki így a borító, mivel a zene ezúttal nem annyira folk, hanem amolyan darkwave. A dalok egy kivételével angolul hangzanak el ( az a kivétel pedig - gondolom én - feröri nyelven..) és ha röviden akarom leírni mit éreztem hallgatásuk közben, akkor azt írom, hogy semmi különöset. Izgalmas pillanatoktól mentes, korrektül összerakott szerzemények ezek, pár helyen azért a folkos / jazzes / klasszikus vonal is befigyel, de alapvetően - ha van ilyen - sztenderd darkwave(-es) popot hallok. Az egyszerű szövegek eléggé közhelyesek, olyan érzésem van, mintha csak azért íródtak volna, hogy Eivor használhassa a hangját. Ami egyébként egyáltalán nem rossz, de ahhoz azért nem elég egyedi, hogy a már említett színtelen dalokat feljebb emelje és izgalmassá tegye. Az egyik dalnál kicsit felkaptam fejemet és azt gondoltam, hogy ezt akár Kate Bush is énekelhetné, meg hogy ennek egészen klassz a szövege.... aztán hamar rájöttem, hogy a Hounds Of Love c. Kate Bush dal feldolgozását is felpakolta lemezére az énekesnő...

Nem rossz ez a lemez, de nem nyújtott olyasmit, ami miatt újra meg akarnám hallgatni.

6/10

Eivor, 17 évesen, feröri népviseletben. Sokatt változott a leányzó azóta.

Mivel ezt az albumot saját magam jegyzem, nem írok róla, csupán mindenféle önös érdekből itt is megosztom. Lehet bátran letölteni.

clipondildo.bandcamp.com/album/eiga