A Sunset Rubdown eredetileg a Wolf Parade tagjaként ismertté vélt Spencer Krug szóló projektjeként indult, de aztán komplett zenekarrá nőtte ki magát és sok-sok jó albumot készített. Ezek közül a legutóbbi, lassan két éve megjelent Dragonslayer került most a fülembe és az első dal hallatán fel-fel bukó fanyalgó érzés nagyon hamar átalakult befogadó figyelemmé. Ez egy remek lemez, melyet legjobban a 'tökéletes egyensúly' kifejezéssel tudnék leírni; a csendes/ricsajos, szellős/sűrű, tradicionális/kísérletező, régies/újító dialektikai párosok mindegyike pont megfelelő mértékben képviselteti magát. Ez a lemez semmiből sem vág az arcunkba túl sokat és ugyanígy nem tart vissza semmi fontosat. Mindenből annyit ad, amennyitől 'csak' szimplán felemelő érzés hallgatni. A vokálok többségét nem meglepő módon a zenekar szellemi atyja, Spencer Krug követi el olyan manírossággal, ami ez esetben nem hogy megbocsátható, de egyenes szükséges. A billentyűzés és ütőzés mellett énekesi szerepet is vállaló Camilla Wynne Ingr hangja kellemesen lazít Krug feszültséggel teli előadásmódján, ezáltal a Dragonslayer még befogadhatóbbá válik, miközben összes értékét megőrzi. A vintage hangszerek, effektek használata és tudatos hangmérnöki munka eredményeképpen a retró sok helyen vibrál a dalokban, de üdítő színfoltként nem csak az agyonhájpolt '60-as évekből beszerzett zeneszerszámokat hallok, hanem a bő két évtizeddel ifjabb (szerintem) Casio szintik hangja is fel-fel tűnik helyenként. Az album csak 8 dalt tartalmaz, de ezek között több 5-7 perces szerzeményt is találunk, a lemezt záró  kompozíció pedig amolyan grandiózus opusznak is tekinthető közel 11 perces játékidejével. A dalok azonban olyannyira változatosak, hogy legyenek bármilyen hosszúak, én képtelen voltam unni őket. A montreali Sunset Rubdown olyan hátországból érkezik, ahol az intelligens/intellektuális/art/neopszichedelikus zsánerekben nagyon komoly zenei munkák születtek már előttük is (lásd pl. a méltán egyre népszerűbb, szintén montreali Arcade Fire munkásságát..), ennek ellenére nem buknak el, sőt, olyasmit csinálnak, amit nagyon is érdemes folytatni. Az külön méltatást érdemel, hogy a Sunset Rubdown-nak sikerült az ugyancsak remek anyazenekar jótékony árnyékából kilépnie és saját hangján megszólalnia úgy, hogy közben a Wolf Parade sem éppen vacak zenéket görget ki a nagyérdemű elé. 9/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.